A kormányzónak igaza volt. Nincs béke, nincs együttélés, nincs megnyugvás, nincs happy end. Nincs, és nem is lehet, mert ez a világ nem arról szól. Sőt, maga az ember sem arról szól. Egy fegyveres, a rothadó zombikkal teli posztapokalipszist járó, ölő-erőszakoló redneckekből álló banda vezetője nem is szégyelli a dolgot: nem katasztrófaként éli meg a civilizáció összeomlását, hanem lehetőségként, életmódja kiteljesedéseként. Végre levetheti magáról a társadalom képmutató béklyóit, és az lehet, aki mindig is lenni akart: a maga ura, aki elveszi, amit akar. Ember embernek farkasa, most még jobban, mint sok száz vagy ezer éve bármikor. Ez a The Walking Dead realitása, és ezért suhintotta meg a Kormányzó azt a katanát a kritikus pillanatban, ahelyett, hogy elfogadta volna a puskacsövek kereszttüzében nyújtott békejobbot. Hogy őrült, gyilkos és pszichopata volt? Igen. De nem hülye.

A The Walking Deadnek bő két év kellett, hogy összeszedje magát, és tényleg arról szóljon, amiről szólnia kell: az ember elembertelenedéséről és a hagyományos értékek hosszú távú fenntarthatatlanságáról az apokalipszis után. A harmadik évad már végleg túllépett a zombihentelés rutinján, és a túlélő közösségek természetét vizsgálva feltette a kérdést, hogy milyen (poszt)társadalmi rendszer keretein belül lehet fenntartani a civilizáció elcsökevényesedett maradékát. A negyedik évad egyetlen szóval válaszol, de azzal kurvára hangosan: semmilyennel. Mindenki baszhatja.

Az évad a cselekmény szempontjából két markáns részből állt (amiket a téli szünet is látványosan elkülönített), közben azonban az elejétől a végéig kitartott jól átgondolt, fő témája mellett. A börtön falai közt elszabadult járvány a balga módon otthonnak hitt ideiglenes menedék nyújtotta biztonságérzetét erodálta, és gejzírként hozta felszínre azt, hogy még a közösség hangadó tagjai is mennyire összeegyeztethetetlenül más pontján állnak a moralitás/pragmatizmus skálájának. Az ellenség kívülről támad, a barát pedig belülről bomlaszt, még akkor is, ha jó szándék vezérli, mert a régi törvények már nem relevánsak, az újak pedig még túlságosan képlékenyek, túlságosan szubjektíven értelmezhetők, és valószínűleg már mindig azok is maradnak. Hogy miért? Mert nincs esélyük megszilárdulni, mert nincs többé olyan, hogy állandóság.

A járvány után jött a Kormányzó, és a börtön odalett. A túlélők szétszóródtak, és az évad egész második fele azzal volt elfoglalva, hogy megerősítse mindazt, amit az első fele vírussal, katanával és tankkal „sugallt”: nincs menedék, megmenekülés pedig még kevésbé. Minden, ami annak tűnik, átverés, csapda és hazugság. A börtön éppúgy, mint a kis redneck közösség, amihez Daryl kényszerűen csatlakozik, vagy a kis erdőbeli vityilló, amiben Carol és Tyreese a kislányokkal meghúzzák magukat – Terminusról pedig ne is beszéljünk. És aki azt hiszi, hogy a tudós Eugene, aki a katona Abraham védelme mellett utazik Washingtonba, majd tényleg megmenti a világot, húzza ki a kezét a biliből, mert csak büdös és ázott lesz.

Olyan káosz uralkodott el, amiben már nem lehetséges a civilizáció újjáépítése, mert egyre inkább csak azok képesek életben maradni, akik annak szabályait, törvényeit elvetve érvényesítik akaratukat. Kíméletlenül ölnek, hogy élhessenek – az egyik legősibb ösztön. Vagy meghalsz, vagy megváltozol, és bár a negyedik évad második, egyben csendesebb és lassabb fele csalfán elmerült egy sor szívmelengetően humánus jelenetben (mint a Michonne és a Carl közt kialakuló kötelék, vagy az, ahogy Glenn, meglátva Maggie üzenetét, azonnal, szó nélkül, vigyorogva rohanni kezd, a többiek meg csak néznek bután), ezeknek aztán nyilván kibaszottul meglett a böjtjük.

A negyedik évad 14. része a normális élet utolsó illúzióit is összezúzta, méghozzá egy olyan húzással, ami kegyetlenségében és merészségében valószínűleg egyedülálló a tévétörténelemben – még Robert Kirkman se nagyon lép meg ehhez hasonlót a képregényben, pedig ő aztán híresen nem zavartatja magát az olvasók esetleges érzékenysége meg a tabuk miatt. A The Grove című epizód a jövőnek, az emberiségnek a mindenféle komfortzónán messze kívül eső, nyomasztó elhantolása, hisz ha már a gyerekekre is keresztet kell vetnünk, akkor hová jutunk, miben bízhatunk? A sorozatnak (ahogy az eredetinek is) kezdettől fogva markáns aspektusa volt az, hogy hogyan reagálnak a kicsik a pokollá vált világra, ami számukra lassan természetessé válik, hiszen  már ebben nőnek fel. Ezt a szempontot leginkább a főhős fia, Carl képviseli, viszont ebben a részben a Carollal és Tyreese-zel menekülő Lizzie és Karen demonstrálják a számára és a kortársai számára lehetséges, mindössze két végeredményt: őrület vagy halál.

Aztán az évad fináléjában Carl jéghidegen nézi, ahogy apja vérgőzös tébolyában cafatokká vagdos valakit - érik a pszichopata. A börtönös flashbackek hazug majdnem-idillje direkt kontrasztban áll az erőszak elszabadulásával: az azóta halott Herhsel földművelésre tanítja a fegyvert letevő Ricket, hogy segítsen neki békére lelni, és a fiának példát mutatni. De ahogy az évad véget ér (egy kissé túlzó, sőt, nevetségesen tökös végszóval), világos hogy Hershel tévedett, és hogy ezt mind Rick, mind Carl felismerték, és végre elfogadták ennek a ronda, új világnak a realitását. Vagyis azt, hogy nem az élet határozza meg többé, hanem a halál, és nem az, ami van, hanem az, ami hiányzik, és már mindig is hiányozni fog belőle. És ezt a problémát nem lehet fejbe lőni. Földművelés? Menedék? Otthon? Béke? Civilizáció? Az élőhalottak beszarnának a röhögéstől, ha lenne humorérzékük és anyagcseréjük. A kormányzónak igaza volt.