„Aztán csak ültem, a hűvös palack nyakát fogva, és azon gondolkoztam, milyen érzés is lehet olyan nyomozónak lenni, aki gyilkossági ügyekkel foglalkozik, hullákat lát, és ez nem is zavarja, nem kényszerül arra, hogy kilincseket dörgölve settenkedjék, sem arra, hogy azon tűnődjék, milyen sokat árulhat el az ügyfél érdeksérelme nélkül, és milyen keveset anélkül, hogy magának túlságosan ártson. Úgy döntöttem, nem nekem való."

Phillip Marlowe magándetektív egy lovag, ahogy azt Chandler mindjárt a róla szóló első könyv, az Örök álom legelső oldalán közölte – igaz, a sztori végére elvesztette a hitét a világban, és keserűségét, hogy már nincs helye benne lovagoknak, egy dupla skót whiskyvel öblítette le. Nem mintha segített volna. És nem mintha a világ állapota, rothadtsága képes lenne megváltoztatni őt is. Marlowe azóta is lovag – a Kedvesem, Isten veled!-ben összeverték, bedrogozták, kevés híján megölték emiatt, de ő akkor sem tud, és akar más lenni. A hardboiled fiction zsánerében kevés hős van, aki morálisan oly sziklaszilárd, mint ő, aki oly merészen, oly állhatatlanul veti meg a lábát velejéig korrupt környezetével szemben. És ez áll a középpontjában A magas ablaknak is.

Marlowe-nak már akkor nem tetszik a legújabb ügye, amikor találkozik a megbízójával – pontosabban nem tetszik neki maga a megbízó, egy Mrs. Murdock nevű, rafinált, romlott özvegy, aki azért fizeti, hogy találjon meg neki egy Brasher Doubloont (egy értékes antik aranyérmét), amit feltehetően a fia alsóbb társadalmi rétegből való felesége lopott el tőle. Ha közben valahogy véletlenül eléri, hogy a házasság alámerüljön a vécélefolyóba, annál jobb. És az első az ügyben, aki félrevezeti a főszereplőt, és titkozik előtte? Maga Mrs. Murdock, természetesen. Sok szerencsét a nyomozásához, Mr. Marlowe.

Ahogy az már lenni szokott az első látásra viszonylag egyszerűnek tűnő ügyeknél, az „egyszerűség” már azelőtt elúszik, hogy Marlowe leguríthatná az első piáját. Az pedig már valami. Az eltűnt Brasher Doubloon csak az első a magánnyomozó irodája előtt sorban álló rejtélyek közt. Lesz itt még zsarolás, hamisítás és persze gyilkosság, ráadásul mindezeknek a gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza, egy bizonyos magasan lévő ablakhoz. De szokás szerint, mire a szálak összeérnek, és minden világossá válik, a whudonit már irreleváns. Chandlert a „miért”-ek érdeklik, vagyis maguk az emberek, és a közeg, amiben élnek.

A „pénzem van, ezért mindent megtehetek” mentalitású Mrs. Murdock, a város által felzabált és kiköpött, szerencsétlen magánnyomozó balek, George Anson Phillips, az arrogáns és agreszív, sötét ügyleteket bonyolító Vannier – mind színes, csodálatosan megírt, a szerzőtől megszokott erejű, frappáns dialógusokkal életre keltett, ambivalens karakterek, reménytelenek, menthetetlenek. De nincs is mitől megmenteni őket – ebben a kontextusban ők nem „bűnöznek”, egyszerűen csak élnek, mint bárki más, céljaik eléréséhez felhasználva mindazt, ami a rendelkezésükre áll. Gátlástalanul, gondolkodás, és a következmények mérlegelése nélkül.

Marlowe az egyetlen kivétel. Vagy mégsem? A Kedvesem, Isten veled!-ben teljesen egyedül volt az egész város ellen, itt viszont már kissé árnyaltabb a kép – de bizonyos értelemben csak annál tragikusabb. Az ügyre ráállított Breeze nyomozó kivételesen nem korrupt és mocskos, nem is olyan nyavalygó, pöffeszkedő rendőrvicc, mint az előző kötet Nultyja. Tisztességes ember, aki a legjobb tudása szerint igyekszik megoldani a gyilkosságokat, amiknek valahogy mindig van közük egy Marlowe nevű magándetektívhez.  

Egy ideálisabb világban ez a kettő összefogna, de ehhez itt már túl késő. Túl nagy a bizalmatlanság, túl sok a múltbeli atrocitás, túl sok az elásott hulla – igazi és metaforikus egyaránt. Amikor Breeze megpróbál információt kihúzni Marlowe-ból, és megfenyegeti, hogy ha nem beszél, bajba kerül a nyomozás akadályozásáért, a magánkopó egy régi ügy felemlegetésével válaszol, amiben a rendőrség eltussolt, és öngyilkosságnak állított be egy gyilkosságot, hogy megmentse a tettes pénzzel és befolyással lobbizó családjának nevét a botránytól. A csetepatéban ugyan maga a tettes is otthagyta a fogát, tehát – érvelne Breeze – megbűnhődött, nem mindegy, mit írnak az újságok a pontos körülményekről?

Nem. Marlowe-nak az igazság számít, ami ebben a városban már rég nem vak, pedig annak kellene lennie. Ezért szeg akár törvényt is, ha muszáj, ezért megy utána minden nyomnak, minden mocsoknak, amit talál, kényesen, kényelmetlenül lavírozva a saját, a megbízója és a rendőrség érdekei között, még akkor is, amikor már senki nem akarja, hogy szaglásszon: nemhogy a bűnösök és a zsaruk, de a saját kenyéradója sem. Sőt, még ő maga sem. Mert sejti, hogy mit fog találni, és sejti, hogy nem fogja jobban érezni magát tőle másnap reggel. Mint a hosszú éveken át átvert, szinte rabszolgaként tartott, szerencsétlen lány, Merle esetében, akit annyira hozzákondicionáltak a hazugsághoz, amiben élni volt kénytelen, hogy az igazságot már nem tudja, és nem is nem akarja elfogadni – de még csak meglátni sem. Hiába, Marlowe akkor sem tud másképp cselekedni. Megoldja az ügyet, nézi a dőlő dominókat, és lehajt egy italt. Nem mintha segítene.