Hónapok óta szól a tremoló, hogy most aztán fú de tyű lesz: három dimenzió, I és MAX, ráadásként meg Brand New Beginning is. Hogy ezt innovatíve nem is illendő a dagerrotípiához vagy a Lumiere bátyók eredményeihez mérni, ez most kérem akkora grádicsa lészen az emberi kultúrának, mint a sumérok kereke vagy a jogsértegető állománymegosztás.

Aztán az Újkor hajnalának hajnalán, a sajtóvetítésen a mondvacsinált ítészhez hozzácsapnak egy vödör pattogatott kukit, egy műanyag kanna cukros löttyöt with no cukor meg egy napszemüveget, és nem kevesebb 160 percen keresztül tolják a pofájába azt a mindvégig szellemképes filmet, mely (talán épp a tartalomhoz a forma jegyében?) minden második kockájában kísértetiesen emlékeztet valamire – amit a megélhetési fitogtató már eredendően is könnyed memóriajátékként élt meg. A cselekményt interjúkban, kedvcsinálókban vállukra kapó jelzők és határozók hiába ihletik majd marketing-doktorik százait, az Avatar mégis sikerültebb, mint a napszemüveges poén. Aminél azért bírtam volna jobbat is – de akkor meg ugye a hasonlat sántítana.

Cameron a termék minden pixelét – vagy miét – magában foglaló biztonsági játékán lehet fanyalogni, és hát a csóró, ámde szépízlésű geeknek ennél nincs is kedvesebb keresztje.

Amikor a Világ urát a tucatnyi aranyszobrok akut porosodása közepette újra elkapta a demiurgoszi/sivai kedv (kényszeres akciórendezőknél ezek nehezen elkülöníthető fixációk), vagy nem tudta, hogy a Piratebay mesekék vizét egyszer úgyis kiszivattyúzzák, termékeny fövenyét csakazértis besózzák, vagy azt is tudta, hogy ez a magafajta uraságnak ideig-óráig sem jelenthet vigaszt. A televíziós műsorszórás is betett a mozinak félszáz éve, most azonban ezerrel hömpölyög a szar, az egyre teljesebb házimozi-élmény és a rippelés mágiája külön is cudarmód lohasztják a keresleti diagrammokat, pláne, ha összekacsintanak. Tényleg, igazándiból nagyot kell dobbantani, ha a filmszínház intézménye lélegzetvételnyi, testhossznyi előnyt akar kibrusztolni a lakáskompatibilis szórakoztatóelektronikához képest.

Majd az idő, meg a Korunk folyóirat és nem utolsósorban a bloggerek akkori megfelelői fogják megmondani, 2009 karácsonyán Cameron mekkora fórhoz jutatta a pattogatott kuki, a cukormentes szirup és a napszemüveg-kölcsönzők köré szerveződő ágazatot, én viszont készséggel beismerem, hogy a kép: az éles. Mi több, a nagytotálok önostorzó fegyelemmel cáfoltak rá a félelmeimre, miszerint a brillancia a mitikus csiliviliség függvényében tekerődik majd minduntalan fel. Tehát nem csupán arról van szó, hogy szinte az elkapart pattanástól a levélerezet-hibákig minden részlet körül serényen kattogtak a bal-egérgombok – vagy mik –, de a valóságos viszonyok reprodukcióját (ellenfény, párásság, stb.) is az eddigi legbámulatosabb tökéletességgel valósították meg. Maga Pandora bolygó, a navik világa – az Aranykor – persze csordultig telített színekben.

De hát ez a vállalkozás lényege. A lelke. Lehet, hogy a Világ urának ma már hat napnál valamivel több időre van szüksége, mégis, hogy érhetné be annál kevesebbel, minthogy két és félórára elhiteti: macskaszerű arcvonású, pigmentzavaros, óriási röplabdások élnek az erdő mélyén – akik nemhogy a szerválás vagy a liberó fogalmával nincsenek tisztában, de azt se tudják: a labda mi fán terem. (Igen, ők a navik.) Az atletikus adottságok, a pár perc alatt szokható térhatás és a zabolázhatatlan kameramozgások ráadásul alig engednek teret a súlyok, a tömegek hiányán való jogos elmélázásnak, az animált alakok hozzávetőlegesen elkülönböztethetetlenek a valóságos képelemektől, virtuális őspredátor és vélelmezhető Stephen Lang tényleg egyszerre vannak ugyanott – legyen az akárhol is.

Másrészt meg milyen legyen egy Aranykor? Panelpasztell és urbánszürke? Cameron – vélhetőleg – nem csak azért rendelte az agyzsibbasztó diverzitású faunát és flórát hupililába és uvéfénybe, hogy Lucas váltóba hányjon epét del Toroval, hanem mert Pandora egy idea, az avatar-koncepció archaikus korok utáni éhségünket táplálja. Hogy a 3D-s high-tech mitológia hogy hozza egyrészt szó szerint karnyújtásnyi távolságba ezt a vágyott primitív miliőt, és közben mennyire ránt el attól, azt majd kiszámolja Király Jenő, mi azért vesztegessünk pár szót a kidolgozottságnak, elvégre Pandora valóban összetett, lélegző, élő dolog. A teherautónyi földanyából, két hektár panteizmusból, vitatható mennyiségű zen buddhista egységélményből kotyvasztott izében egy kényesebb fogyasztóvédelmi átvizsgálás során a feltüntetettnél bizonyvást több mesterséges színezéket és természet-azonos aromát találnánk, de már maga az Ős fa központi motívuma – mind eszmei, mind történetbeli funkcióját tekintve – ihletett és részletgazdag. Cameron jó érzékkel köti össze a gigantikus eredetfát a gyökerénél fellelhető, enyhén miszticizált nyersanyaggal - ami a Pandorára ruccanó bányászkülönítmény elsődleges célja. Azok kedvéért, akik az elmúlt fél évet a Hold árnyékos oldalán töltötték: a film konfliktusa abban áll, hogy a fákhoz hol spirituálisan, hol organikusan kötődő kéklények szerint ez a  hirtelen jött kitermelési projekt nem egy faja ötlet.

A kizsákmányoló, konkvisztádori ember(telen)ség és a természettel összehangolt (anti)humanitás ütköztetése mindenképpen befektetendő dramaturgiai tőke: amíg teljesen le nem lakjuk a Földet, ezt a nótát mindig szívesen hallgatjuk, ez az érzelmi alaphangoltság pedig az navik hitelének egyik legfőbb záloga. Légy Cortez büszke leszármazottja, levéltári családfa-ábráktól roskadozó nappalival, Brazíliától Laoszig útépítő szupermulti szuperfeje, vagy maga Stephen Lang (Welcome at the Geekz, asshole!), az Avatart lélekben kékben fogod nézni. (In blue, do you understand?)

A szimbolikai és motivációs letisztultság következtében hogy ki a jó, és ki a geci, azon nem kell sokat agyalni (az egyikért sírni fogsz, a másikért nem), és ha az utóbbiak nyernék meg a múvit, az nagyobb mindfuck lenne, mint ha nem süllyedt volna el a Titanic. Oké, ezzel nincs gond, elvégre a film több millió dollár volt, ami barátok közt rengeteg pénz ám, ugyanakkor, ha eleve csak 16 évnél idősebbeket engednek be a vetítésekre, akkor minek kell az archetipikus kliséket (túlartikulált belső és külső monológok formájában) ennyire szájbamagyarázni? Mert hát a híres nevezetes, úgymond: történet minden ízében százezer százalékban reciklált őselemei elsődlegesen pont az ilyesfajta kijelentéseket teszik szükségtelenné. Talán egyszerűbb lenne azt sorolni, hogy a sikerültebb ön-homage-okkal (A bolygó neve halál, A mélység titka) is operáló Cameron honnan nem nyúlt, de talán mindegy is, hogy melyik sárkányidomáros fantasy, illetve melyik beépülős zsarufilm, Az erdő kapitánya vagy Pocahontas, a Delgo vagy a pár héttel ezelőtti Southpark epizód volt nagyobb hatással a rendezőre. (Jó, igazából nem vagyok ennyire művelt: a Pocahontast Hamlet említette a vetítés után a piros hetesen.)

A szépen kimunkált alapokra tehát egy narratív leleményt, elegánsabb, netán váratlanabb megoldásokat meg sehol sem kockáztató filmmonstrumot húzott fel a rendező - és a karakterárnyalás során talán nem a legindokoltabb helyeken vesztegetett pár perccel többet a kelleténél -, az egész mégsem tűnt olyan nagyon baszomnagynak. Az Avatar története hórihorgas rádiuszokon veszi jól kitáblázott kanyarjait, ritmikája kissé öreguras, míg a gyakós szekvenciák dinamikája egyenesen letaglózó. A magát ősi idillbe álmodó Jake Sully (ő a tolószékes főcsávó, aki fürge kobaltkék lábakra kap, hogy visszavágjon a jogtalan elnyomásnak) metaforikus beágyazottsága pedig olyan rétegelt, hogy benne Cameron talán egyenesen a mozi egykori dicsfényének visszaszerzését látja.