A halott lovag.



Soha eddig nem tapasztalt események! Minden eddiginél merészebb történet! Hatalmas titkok lelepleződése! Örökre megváltozik minden! Batman már sosem lesz olyan, mint rég – már ha egyáltalán túléli legújabb kalandját! Nagyjából ilyen, és ehhez hasonló nagy szavakkal csábítgatta a DC az olvasókat már hónapokkal azelőtt, hogy a R.I.P. című sztori elindult volna, és a dübörgő, kattogó, robogó marketingvonat ezt követően is még fél évig száguldott, hogy tovább fűtse az egyre kevésbé lelkes rajongói kedélyeket – aztán véget ért a „móka”, az abszurd méretűre fújt lufi hirtelen kipukkadt, és nem maradt a helyén semmi. Roppant finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem ezt vártuk Grant Morrisontól. Attól a Grant Morrisontól, aki minden idők egyik legjobb X-Men történetfolyamát adta nekünk, aki nemrég fejezte be 12 részes, fantasztikus Superman sztoriját, ami még a karakter ellenlábasait is elbűvölte, és aki az utóbbi évek egyik leghangulatosabb crossoverét írja jelenleg. Szóval egy ilyen alkotóval a volánnál, mégis mi sülhetett el rosszul? A válasz egyszerűbb, mint hisszük: minden.

Batman életét már egy ideje keseríti egy titokzatos Black Glove nevű szervezet, aminek létezésére ugyan nincs bizonyítéka, de ami a jelek szerint hősünk elpusztítására tör – és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy hanyag munkát végez. Közben nyugtalanító bizonyítékok kerülnek napvilágra, amik alapján a Sötét Lovag apja, Thomas Wayne, maga rendelte el felesége meggyilkolását, és rendezte meg saját halálát, nagyrészt azért, mert az összeszűrte a levet komornyikjukkal, Alfreddal – aki e gondolatmenet folytatásaként Bruce igazi apja. Persze lehet, hogy ez is csak a Batman ellen irányuló, egyszerre fizikai és pszichológiai hadviselés része, de ugyan ki tudhatja biztosan? A játékba pedig belekeveredik még maga az őrült Joker, és Bruce új szíve hölgye, a titkát leleplezett Jezebel Jet is.



A R.I.P. egy döbbenetesen zavaros, átgondolatlan és halálosan unalmas katyvasz, ami túl erősen, túl kétségbeesetten próbálkozik, hogy az év egyik legnagyobb képregényes eseménye legyen. Tegyük félre az afféle kifogásokat, hogy sem a történet, sem a stílusa, sem karaktereinek ábrázolása nem eredeti, hiszen ez bocsánatos bűn egy mainstream szuperhős-képregény esetében, főleg, ha az még egy irdatlanul régi kontinuitásnak is része. De a R.I.P. ettől függetlenül is egy nagy, dramaturgiai szeméttelep. Morrison, aki általában oly gondosan fonja egy sztori szálait, és oly szépen vezetgeti azok mentén a lényegüknél megragadott karaktereket, mintha elfelejtett volna írni. Fontos pillanatokat, jeleneteket ugrik át, pusztán a következményeket mutatva meg, miközben olykor sokkal kevésbé lényeges momentumokat hangsúlyoz ki sokkal jobban.

A folyamatosság e durva megszakításai mentén mindenféle logika, előzmény és értelem nélkül jönnek és mennek a karakterek. Bruce új kedvese például alig pár résszel a R.I.P. előtt bukkant fel először, de itt máris el kellene hinnünk, hogy hatalmas, tüzes szerelmet éreznek egymás iránt, és a zsigereinket kellene, hogy markolássza a nővel (és egy cseppet sem elegáns duplacsavar következtében Batmannal) kapcsolatos fordulat, ami viszont kellő gondossággal felvezetett előzmények, és ügyes karakterrajz hiányában akkorát sem durran, mint egy petárda az óceán mélyén. Hasonlóan jár a röhejes denevérmanó, Bat-Mite, aki viszont eleve nem is passzol ebbe a szándékai szerint sötét és vérkomoly történetbe (még így sem, hogy pusztán Bruce képzeletének szüleménye) – így aztán mondhatnánk, hogy a kutyát nem érdekli, hogy egyszer csak hipp-hopp eltűnik a képregényből, de ekkor az olvasó hirtelen rájön, hogy az egészben egyáltalán nem is volt semmiféle szerepe. Hasonlóan gyorsan tűnik el Batman vészhelyzetre tartogatott pótszemélyisége, akit annak idején azért teremtett, hogy legyen valaki, aki képes visszavágni abban az esetben, ha őt, vagyis Bruce Wayne-t pszichológiailag elteszik láb alól (ez egyébként egy kifejezetten ügyes ötlet, ami tökéletesen reflektál a főhős mindent kontrollálni akaró megszállottságára – de kivitelezésében így is reménytelenül gyenge).



De a legnagyobb feketeleves a főgonosz személye. Azt az eshetőséget még csak megfontolni sem vagyok hajlandó, hogy a Black Glove vezetője, Dr. Hurt (hűha, jaj, de vicces, frappáns név!), valóban Bruce apja, de akárki is legyen, mindenképpen egy dögunalmas, fantáziátlan és végletekig sablonos gazember, akinek se karizmája, se fellépése, se normális karaktere, se semmije nincs, ha jól belegondolunk, még csak épkézláb motivációja sem. Ez utóbbi részben annak is köszönhető, hogy valóban nem tudjuk meg, ki is ő. Lehet egy rejtélyes rendező, akiről fogalmunk sincs, miért fáj a foga Batmanre, lehet a főhős apja, és (nem vicc!) lehet maga a megtestesült gonosz, maga a nagy patás, a Sátán is. Igaz, van a R.I.P.-nek egy sokkal izgalmasabb olvasata, ami szerint Bruce maga hozta a fejére ezt a válságot, életmódja, megszállottsága vezetett ide, s így ő önmaga legnagyobb ellensége, de ez gyorsan elsüllyed a sok logikátlanság és következetlenség tengerében. Az egyetlen, aki némi fényt jelent a sötétségben, az Joker – Morrison verziója a karakterhez kétségkívül félelmetes és bizonyos szempontból még eredeti is, más kérdés, hogy lelépése a történet végén az egyik legösszecsapottabb és legostobább jelenet, amivel idén találkozhattunk a mainstream képregények lapjain – és hadd áruljak el valamit: ez nem kis dolog.

A helyzetet súlyosbítandó, a R.I.P.-nek egész egyszerűen nincs lezárása. Ami befejezést kapunk, az félelmetesen elkapkodott és jelentéktelen  Van ugyan egy jópofa (bár kissé erőltetett) epilógusa, és egy csinos kis kerete, de lényegében minden kérdés megválaszolatlan marad. Batman falrengetőnek ígért sorsát Morrison csak a Final Crisisban fedi majd fel, ugyebár Dr. Hurtöt illetően sem vagyunk okosabbak, mint fél éve, és azt sem értem, hogy miért „szült” az író egy fiút Batmannek, ha aztán két éven keresztül egyáltalán semmi érdemlegeset nem kezdett vele (merthogy Damien, mint korábban, itt is csak teljesen mellékesen bukkan fel).



A mérleg pozitív oldalán így szinte csak Tony Daniel gyönyörűen sötét, realisztikus, az aktuális trendek keretein belül tökéletes képei szerepelnek minden fenntartás nélkül (na és az azokhoz passzoló, kiváló színezés). Minthogy Morrison a sztorival alaposan mellényúlt, kizárólag neki köszönhetően jön létre valamiféle baljós, végzetszerű hangulat, aminek a téma alapján az egész sorozatot át kellene járnia. Szóval, Batman él, Batman halott. A sztorit magát – az előzetes médiahisztéria ellenére – ugyan túlélte, de a rajongók számára mélyebben van hat lábnál is. Csak remélhetjük, hogy Neil Gaimannek a jövő januárban induló történetével (Whatever happened to the caped crusader?) majd sikerül exhumálnia, de az biztos, hogy bazinagy ásóra lesz szüksége.





Megjelenés: 2008
Történet: Grant Morrison, Rajz: Tony Daniel