James Bond kritikából elmaradhatatlan a rácsodálkozásra ösztönző emlékeztetés: az 1962-es Dr. No óta közel fél évszázad telt el. Kedvenc titkosügynökünkön azonban az idő sem fog ki; lépést tart a korral, állandóan megújul, és, hogy a külsőségek ellenére biztosan ő az, arra minden részben emlékeztetnek a szeretnivaló klisék és aranyköpések. A kérdés most is ugyanaz, mint az elsőt követő összes filmnél: vajon eltalálták-e épp az aktuális James Bondunkat vagy itt az ideje a következő váltásnak?



A sorozat történetében akadtak olyan darabok is, amelyek után azt gondolhattuk volna: befellegzett a Bond szériának. Ilyenkor azonban pár év szünet és pihenés után az alkotók mindig újítással rukkoltak elő, és ez általában a karaktert játszó főszereplő cseréjével is járt. A magányos ügynök után például hat év csend következett az Aranyszemig, amelyben Brosnan mellett Judi Dench színesítette a történetet. Ez a film újra tömegeket hódított vissza, izgalmas volt, aktuális és mindenekelőtt Brosnanban Connery bájos kimértsége köszönt vissza. A szupermodern játékszerekkel győzedelmeskedő Bond figura története 2002-ben a Halj meg máskor című részben fulladt akciójelenetek, sznobizmus és luxusmárkák tobzódásába. Ez a film a ráköltött rengeteg pénz és a gyönyörű Halle Berry ellenére sem volt jól sikerült darab. Sőt, szinte kiábrándítóan hat, ha mondjuk egy hatvanas évekbeli történettel hasonlítjuk össze, amikor még a bonyolult kütyük nélkül is lehengerlő volt a sármos, angol ügynök. A visszajelzések és Brosnan kihátrálásának hatására megint váltás következett. Sok lehetséges jelölt közül Daniel Craigre esett a választás, ő lett az új évezred James Bondja, a rendezést pedig nem más, mint az Aranyszemmel már bizonyított Martin Campbell vállalta. Az új koncepció és a Craig-féle Bond karakter soha nem tapasztalt sikert hozott. Nem kell viszonyítási alapnak az elmúlt negyvenévnyi Bond-termés, a Casino Royale önmagában is élvezetes, jól felépített, folytatásért kiáltó kerek sztori. Sokan alig várták és nem is hiába a következő részt. A hosszú, de a téma gazdagságához képest nagyon felületes bevezető után, lássuk mit várhatunk A Quantum csendjétől.



A film ott veszi fel a történet fonalát, ahol az a Casino Royale végén abbamaradt: Bond elvesztette szerelmét, a lány haláláért fogadott bosszú beárnyékolja újabb küldetését, pedig igazán nehéz a dolga, az  angol titkos szolgálatnak egy eddig ismeretlen ellenséggel kell szembenéznie. Eleinte az olaj tűnik a háttérben álló piszkos üzletek tárgyának, de a nyomok máshová vezetnek. Az ismét francia főgonosz babája, Camille, szintén kettős ügynök, Bondhoz hasonlóan őt is a bosszú hajtja a végső összecsapásig. A történetről nagyvonalakban ennyi elég, több nem is nagyon fog kiderülni az akciójelenetek és a tényleg tízpercenként változó helyszínek kavalkádjában. A Casino Royale-ból ismert szálak is felbukkannak, de ezek előtt nagy eséllyel értetlenül fog állni az, aki nem látta az előzményeket. Ugyanígy a bosszú sincs kellőképp körvonalazva. Ha nem előző héten nézzük meg a Casino Royale-t, ez is teljesen súlytalannak és idegennek hat. A Quantum csendjének meglepetése továbbá, hogy az eddigi Bond karakterekhez képest nyers és durva Craig itt abszolút brutális állattá alakul. Ez persze nem lenne baj, ha egy számítógépes játék adaptációjáról lenne szó, zavaró azonban, ha James Bond jól csengő angol neve mögül teljességgel hiányzik az úriember.

Nem Craiggel van a probléma, a helyzet az, hogy míg a Casino Royale izgalmas és előkelő pókerpartija akaratlanul is megteremtette a film emelkedett hangulatát, ez most A Quantum csendjének főképp Dél-Amerikai, bérgyilkosoktól hemzsegő közegében teljesen elvész. Végül essen szó a Bond-lányokról, akiknek akármennyire is redukált a jelenlétük, mindig fontos szerepet töltenek be a főhős történetének alakulásában. Ők hozzák be az erotikát, a játékosságot, érzelmeket a filmekbe, még ha jelenlétük archetipusokra korlátozódik, ezek mégis sokszínűek. A Bond-széria lányai naivak, ravaszak, elszántak, csábítók vagy egyszerűen csak érdekesek, a mostani Olga Kurylenko alakította karakter, annak ellenére, hogy gyönyörű, maximum jellegtelenségével tűnik ki a többiek közül, bár, ha nem vesszük viszonyítási alapnak Eva Greent, Ursula Andress-t vagy Famke Janssent, biztos kellemes látvány. Mellette érdekesebbnek hat a Gemma Arterton játszotta bájos Fields, akinek utolsó feltűnése a filmben idézet egy korábbi Bondból, legyen meglepetés, hogy melyikből.



Szép nőkből, egzotikus tájakból, luxusból és durva akciójelenetekből tehát nincs hiány a filmben. Örülhetnek azok is, akik fanyalogtak a Casino Royale érzelmességén, itt most nyomokban kapunk csak jelzésszerűen fel-feltünedező visszaemlékezéseket, de semmi többet. Craig aféle szuperhős, kegyetlen, elit-Rambót hoz a régi James Bondhoz képest, aki alatt a Sean Connery játszotta karaktert értem. Persze nem lenne muszáj az állandó összehasonlítás, hiszen tényleg eltelt az a 46 év, változik a kor és az igények. A Quantum csendjéből azonban hiányzik az, ami miatt önállóan lehetne kezelni – elsődlegesen folytatás és csak másodsorban Bond-film.