Ha azt mondom, Mario Bava, még a tengerentúlon is sokaknak beugrik a Black Sabbath, vagy a Bay of Blood, hogy az európai horror-ikon egyéb műveit ne is említsem. Ezek után mi más is lehetett volna a mester gyermekéből, mint filmrendező Dacára, hogy a tehetség egy része általában öröklődik, Lamberto Bava már kisebb húzónév, sőt olyannyira apró, hogy a többek között horrorra specializálódott Anchor Bay kiadó is jobbnak látta egy Dario Argento-összes keretében megjelentetni a Demons című klasszikust. Egyébként nálunk is kapható.

A film idestova 23 éve készült, belepte a patina és ma már erősen 'nyolcvanas-évek szagot' áraszt. A ruhák, a frizurák és az utcákat koptató járgányok mai szemmel nézve döbbenetesen régimódinak hatnak - csak egy ideig, persze, ugyanis amint beindul a film, a ruhákat összevérzik, vagy rosszabb esetben zöldes trutyit csorgatnak rá, a frissen belőtt sérókat pedig fejbőröstül-hajhagymástul tépik ki…

Cherylre ezüstmaszkos alak hozza a frászt a berlini metró egy elhagyatott állomásán. Közeledő léptek hallatszanak, lánc csörög, de amikor kiderül, hogy a férfi csupán ingyenjegyeket osztogat a Metropol mozi előadására, Cheryl mindjárt kettőt is tarhál, hogy aztán a jegyszedőnő orra alá dughassa - utóbbit Nicoletta Elmi személyesít meg. Õ, mint gyermekszínész, a hetvenes évek szinte minden olyan jelentős olasz horrorjában játszott, amelyben szükség volt karakteres arcú nyolc-tízéves lányszereplőre. A Bay of Blood végén ő viszi a puskát, a Who saw her die?-ban potenciális áldozat, Andy Warhol Frankenstein-jének a lányát alakította, a Profondo Rosso-ban ő volt a gyíkgyilkos Olga és a Who can kill a Child?-ban is felbukkant. Mostani szerepe sem sok, furcsa pofát vág csupán és mindössze egyetlen mondata van: "Nem dohányzunk!". Mármint előadás alatt...

A mozi aulájában halmozódnak a baljós ómenek: az automata csak hosszas rugdosás után adja ki a kólát, egy izgága potenciális néző, Rosemary pedig véletlenül megvágja az arcát, mikor felpróbálja a kiállított promóciós ezüstmaszkot. A vérzés kis idő után ugyan eláll , de csak hogy átadja a helyét a gennyes folyásnak (fincsi!), ami a démonná válás első tünete. Rosemary nem lelkesedik a dolgok ilyetén való (át)alakulását tapasztalva: eleinte morgós, majd nemsokára igen harapós hangulatban látjuk őt viszont…

A vásznon közben horrorfilm pereg: négy fiatal megtalálja Nostradamus sírját, benne egy ezüstmaszkkal, meg egy szöveggel, miszerint aki a maszkot fölveszi, démonná változik. A jóslat azonban későn érkezik, addigra már Michele Soavi - a Dellamorte Dellamore későbbi instruktora - (aki egyben rendezőasszisztense is a Demons-nak) magára ölti a félelmetes álarcot. Hamarosan elszabadul a pokol: a (mozi)vászon keresztül Rosemary első áldozata zuhan be a nézőtérre. Ez a kis posztmodern közjáték azonban nem tart sokáig, a démon a nézőket, a rohamosan fogyatkozó publikum pedig a kijáratot veszi célba, ám hamarosan rá kell döbbenniük, hogy nincs kiút… A bőrét persze senki sem adja könnyen. A mindig remek Bobby Rhodes ("Delta Force Commando 2") vezetésével barikádot emelnek, majd Urbano Barberini ("Opera", "Gor", "Miss Arizona") egy frissen dukkózott motorra pattan, hogy szamurájkard segítségével vágjon rendet a nézőtéren rakoncátlankodó démonok között. Különösebben jobb helyzetbe ettől még nem kerülnek, viszont ez már akkora baromság, hogy még a plafon is leszakad, és a lyukon keresztül egy helikopter(!) zuhan be a nézőtérre. Mindegy, a lényeg, hogy szabad az út. Odakint azonban már vége a civilizációnak, az egyetlen remény egy szembejövő terepjáró…

A film a logika (vagy inkább a józan ész?) teljes semmibevételét és a borzalmas dialógusokat leszámítva (vagy éppen ezért?) roppant szórakoztató - legalábbis rajongók és fanatikusok számára. Szinte megállás nélkül pereg a cselekmény és Sergio Stivaletti ("Phenomena", "Cemetery Man") effektjei még a Romero-féle Dawn of the Dead-ben láthatóakkal is kiállják az összehasonlítást. Mindez alighanem nagyrészt Dario Argento érdeme: bár a stáblista szerint mindössze producerként és társíróként működött közre, a film mégis az ő kézjegyét viseli. A fény-árnyék viszonyokkal, illetve a piros-sárga-kék szűrők gyakori bevetésével az operatőr olyan művi közeget hoz létre, mint amilyet a Sóhajok-ban láthattunk (és amelyet mindenki Mario Baváról koppintott - W. F.).

A mozi falán jól kivehető plakátok szívet dobogtatóak: Murnau Nosferatu-ja és természetesen Four flies on grey velvet díszíti a filmpalotát, a sorból csak az AC/DC-poszter lóg ki. Tőlük ugyan nincs betétdal, de hallhatunk Mötley Crue-t, Billy Idol-t és Saxon-t, amelyek tökéletesen passzolnak az Argento-életműbe, hiszen Dario az egy évvel korábbi Phenomena idején már kísérletezett metálos betétdalokkal. Ezek után talán már érthető, miért Dario Argento neve szerepel nagy betűkkel a DVD borítóján Lamberto Baváé helyett. De hát miért sajnáljunk olyasvalakit, aki a kilencvenes éveket Desideria, Fantaghiró és más ifjúsági-fantasy sorozatok rendezésével töltötte?