Minden idők legrosszabb filmje: vita nincs. Cirka háromezerben a Földet a pszikló faj tartja rabigában. A megszállók kormányzója (Travolta, a képen középen) maga mellé vesz egy hegyvidéki parasztfiút (Barry Pepper), de az hamar ellene fordul, és az idegenek elleni felkelés élére áll. L. Ron Hubbard, a tehetségtelen író, ám annál tehetségesebb egyházalapító csodálatosan ócska történetéből Roger Christian, az egykori Oscar-díjas csodagyerek gyalázatosan rossz, lassított felvételekkel teletömött szcientológia-reklámot forgatott. Valamennyi beállítása olybá tűnik, mintha Giles Nuttgens operatőrnek erősen oldalra húzna a feje, vagy mintha egy technikus állandóan a kamerán könyökölt volna forgatás közben. Az idegesítően vinnyogó Travolta a Rés a pajzson legfárasztóbb modorában vezeti elő rasztafrizurás, kutyafejű tatárját, a mindig kiváló Forest Whitaker (a képen jobbra) vele tart ezen a szörnyű kálvárián egy botrányosan rossz szerepben. Pepper pszikló maszk nélkül is gyötrelmes alakítást nyújt. Vegyük a Dr. Moreau szigete leggyötrelmesebb percét; itt ez a perc ismétlődik száztizenhétszer egymás után.

CHARLIE KETTŐS ÉLETE (The Truth About Charlie, 2002)
Az Amerikai fogócska (1963) nézhetetlen, idegesítő remake-jét csak azoknak ajánljuk, akik perverzül vonzódnak a nagy rendezők katasztrofális bukásaihoz. Csak indokolt esetben hivatkozom a Háború a Földön-re, ezt most ilyen. Jonathan Demme filmje minden képzeletet alulmúlóan rossz, rossz, és csak egyre rosszabb. A forgatókönyv meglehetős hűséggel követi Peter Stone eredetijét, és egy hagyományosabb tálalásban gyenge közepesként muzsikálna. Ami igazán borzalmassá teszi a darabot, az a színészi játék, a casting és a színészvezetés: Mark Wahlberg önirónia és meggyőződés híján játssza Cary Grant szerepét, míg a mellékszereplők leginkább az utca emberére emlékeztetnek. Mindenért Demme a felelős, aki a párizsi helyszíneket ürügyül használja arra, hogy kamaszos Kifulladásig-rajongását kiélje (jump cut-ok vannak, akciójelenetek nincsenek). A máskor oly remek Tak Fujimoto kézből operálja végig a filmet, spontaneitás és energia helyett amatőr, művészkedő hangulatot teremtve. Sajnáljuk Thandie Newtont: Audrey Hepburn szerepében ő az egyetlen őszinte ember a stábban.

FÜGGŐSÉG (Twisted, 2004)
Tökéletesen elbaltázott sorozatgyilkos-thriller, a műfaj mélypontja. Ashley Judd (aki kicsit sokszor játszotta már ugyanezt a szerepet), a frissen kinevezett nyomozó esténként filmszakadásig felönt a garatra, reggel pedig saját magát (!) gyanúsítja a San Fransiscót rettegésben tartó titokzatos gyilkosságokkal. Ez a nevetséges dramaturgia egészen a végkifejletig kitart, amikor is a forgatókönyv végleg elborul, és minden addigi történést negligál. Samuel L. Motherfuckin' Jackson és Andy Garcia ennél mélyebbre nem is süllyedhetne a megbízható mellékszereplésben. Az elgyötört ábrázatú Judd próbálkozik valamiféle férfiasan tökéletes jellemábrázolással, de a szerepe mérhetetlenül ellenszenves (nincs olyan pasi a cselekményben, akivel le ne feküdt volna). Szinte hihetetlen: ezt az emberiség elleni merényletet Az igazak rendezője, Philip Kaufman követte el.



MENNYDÖRGŐ ROBAJ (Sound of Thunder, 2005)
A kétezres évek egyik legelátkozottabb produkcióját előbb a prágai árvíz, majd a gyártó cég (Franchise) csődje sújtotta – előbb Pierce Brosnan főszereplő, majd Renny Harlin rendező is új projekt után nézett. A film végül elkészült, két évvel később be is mutatták, és éktelenül megbukott – teljesen megérdemelten. Már a sztori is problémás (hiába Ray Bradburytől ered): egy futurisztikus szafari beleavatkozik a múltba, és ezzel olyan időhullámokat (ha-ha) szabadít el, melyek Roland Emmerich-féle katasztrófákat keltenek a modern Los Angelesben. Legalábbis papíron. A trükkökre ugyanis elfogyott a pénz. A T-Rex még csak röhejes, de a felbőszült dínómajmok felháborítóak. A díszletek, kosztümök, párbeszédek mind-mind szánalmasak; Peter Hyamstől nem is várnánk mást A muskétás után. A legszánnivalóbbak a színészek (Edward Burns, Ben Kingsley és a Braveheart szépsége, Catherine McCormack), akik itt tették végleg taccsra karrierjüket.

EGYEDÜL A SÖTÉTBEN (Alone in the Dark, 2005)
A mérsékelten népszerűtlen komputeres játék hipnotikusan szar filmváltozatában egy okkult régész (Christian Slater, ki más?) egy rég letűnt faj üzenetét fejtegeti, melynek saját árvaházas múltjához és egy titkos kormánykísérlethez is köze lehet. Khm. Dr. Uwe Boll (irodalomból doktorált) nem is érti, miért bántják, hiszen amit letett az asztalra, az külsőre pont olyan, mint egy film. Csakhogy a steadicam és az avid felhasználói szintű ismerete rendezővé nem, legfeljebb operátorrá teheti az embert. A nyitó felirat olyan hosszú és értelmetlen, hogy fetrengve röhögtük végig. A röhögés sajna alábbhagy, mikor a három felvillantott szál (á la X-akták) végül sehová sem vezet – legfeljebb A bolygó neve halál huszad rangú koppintásába. A lényeg, hogy szörnyek legyenek benne. Slater és Stephen Dorff mínuszba viszik át lenullázott karrierjüket; Tara Reid gyötrelmes antropológus.

EGY GYILKOS AGYA (Mindhunters, 2005)
Ebben a katasztrofálisan félresikerült, nézhetetlen sorozatgyilkos-thrillerben maroknyi FBI-gyakornok érkezik a kihalt szigetre, hogy átessen a kiképzés utolsó fázisán. Ám mikor egyikőjük gyilkolni kezd, a játék iszonyúan komolyra vált. Renny Harlin (mi lett veled?) fércműve, a Beavatás és a Stallone-féle D-Tox rokona két évig állt dobozban, végül újraforgatva, újravágva, röhejes speciális effektusokkal került a mozikba. Rendezőnktől egyetlen értelmes akcióra sem telik, az idióta forgatókönyvnek a világon semmi értelme, a színészek egyöntetűen csapnivaló alakítást nyújtanak. Christian Slater (már megint) és Val Kilmer alig pár percre tolja be a képét, ezzel is növelve a film B-faktorát, LL Cool J karrierje mélypontjára jut a belső ellenőr szerepével.

Olcsó, igénytelen szörnyfilm „a pofátlanság határa” kategóriából. Egy FBI-ügynök (Samuel L. Motherfuckin' Jackson) repülőre ültet egy szemtanút – a gépen azonban mérgeskígyók szabadulnak el, hogy megakadályozzák a vallomástételt. Ez a minősíthetetlen Z-film a címe okán hamar az amerikai film Uhrin Benedekje lett. David R. Ellis (aki Ronnie Yu helyére ugrott be) az internetes rajongáson felbuzdulva még néhány véresnek-viccesnek szánt jelenetet is hozzáforgatott, de az összképen ezek sem javítanak. Az első néhány jelenet még szórakoztatón szar, a többi már csak szimplán szar – az alkotókból hiányzik az a gyilkos humor, amely Peter Jackson vagy Joe Dante korai zsengéit naggyá tette. A fényképezés, vágás, díszlet, forgatókönyv – rosszabb, mint egy nyolcvanas évekbeli tévésorozatban; a színészek idegborzolóak. Jackson autopilótán nyomja le azt a három-négy mondatát, egyébként nem sok vizet zavar.

ULTRAVIOLA (Ultraviolet, 2006)
Végzetesen félrecsúszott képregény-adaptáció A kaptár nyomdokain. A tisztavérűek uralta steril világban egy fertőzött forradalmár (Milla Jovovich) oltalmába vesz egy kisfiút (Cameron "Spooky" Bright), aki génállományával új reményt hozhat a kilátástalan küzdelembe. Vagy ilyesmi. Kurt Wimmer a kultikus Equilibrium után ezzel a nézhetetlen, zéró büdzséjű Z-filmmel lepett meg minket, amely a Penge és az Underworld mellett éppen saját korábbi munkájából lop a legtöbbet. A komputeres animáció siralmas, a cselekmény átláthatatlan, a párbeszédek felmondhatatlanok – az egész olyan, mint egy pornófilm szexjelenetek nélkül. Jovovich rutinból hozza a cool csajszit, körötte a rent-an-actor ügynökség legtehetségtelenebb tanulói kapnak szerepeket – Nick Chinlund és Sebastian Andrieu mint rosszfiúk már Háború a Földön-mélységeket érnek el. Wimmer szerint a kudarc oka, hogy a stúdió elvette tőle a filmet, és kivágott belőle 30 percet.

A BARBÁR (Pathfinder, 2007)
Az 1987-es, Oscarra is jelölt norvég kalandfilm nézhetetlen remake-jében egy Amerikában nevelkedett viking (Karl Urban) saját népe ellen fordul, mikor a partraszálló norvégok lemészárolják indián barátait. Marcus Nispel (aki A texasi láncfűrészes-remake-kel hívta fel magára a figyelmet) alacsony költségvetésű filmje sötét, monoton és érthetetlen: egy érzelemmentes analfabéta műve katasztrofális operatőri munkával, kivehetetlen akciójelenetekkel és ellenszenves szereplőkkel. Clancy Brown és Ralph Moeller arcát az összes jelenetben sisak fedi (ez nagy mínusz!); Urban kifejezéstelenül rohangál.

FOGSÁGBAN (Captivity, 2007)
Felháborítóan kretén Fűrész-koppintás A misszió és A skarlát betű hajdan nagy nevű rendezőjétől; igazi szemét. Egy nyávogó Paris Hilton-imitátort (Elisha "24" Cuthbert) elrabol, és fogva tart egy „titokzatos” rajongó, aki tényleg annyira szörnyen titokzatos, hogy egy újszülött is rögtön leleplezné. Közben mintha kínozná is, de mégsem. És mintha a Tortúra… de végül az sem. Joffé nyilván örült, hogy legalább munkát kapott, mégha ebben az igénytelen orosz-amerikai thrillerben is. A forgatókönyv unintelligenciája arra nem fogékonyaknál is epilepsziás rohamot válthat ki. Cuthbert siralmas, nála csak a cellaszomszédját játszó Daniel Gillies rosszabb.