Már ejtettünk szót a Dexter idén bemutatott második évadáról, de az első etap még "csak" most ősszel ment le nálunk a Viasaton, úgyhogy ideje, ha utólag is, de megemlékezni a kezdetekről.

Amikor először hallottam a Showtime csatorna új sorozatgyilkolós sorozatáról, bevallom, valamiért azonnal idegenkedni kezdtem, talán csak a Masters of Horror kínos és megalázó bukásának nehezen kiheverhető és fájdalmas emléke miatt. Akkor még persze el se tudtam képzelni, hogy mit is lehet egy ilyen veszélyesen csúszós témából kihozni, némiképp talán jogosan, hiszen a már kívülről fújt serial killer-tematika a nemzetközi filmipar egyik legjobban és mégis legsikertelenebbül kizsákmányolt territóriuma, ahová lassan most már minden utolsó filmes is betette a retkes lábát - leszámítva azt a néhány valóban emlékezetes és korszakos alkotást, amelyeknek értéke és színvonala az évek, évtizedek múltán is vitathatatlan.

Talán éppen ezért volt számomra ekkora meglepetés Dexter Morgan nevének tavaly őszi rituális beiktatása a sorozatuniverzumba. Nem hittem volna ugyanis, hogy a készítők képesek lesznek arra, amit végülis (minden korábbi ellenérzésem ellenére) hibátlanul és lehengerlően valósítottak meg az első évad tizenkettő közel egyórás epizódjában: a közkedvelt és mára már teljes mértékben kilúgozott valódi rémalakokra, illetve azok borzalmas tetteire való (nyílt vagy burkoltabb) reflektálástól történt bátor elrugaszkodás a fikcionalitás üdítő talaja felé olyan lendülettel és energiával kavarta fel a sorozatgyilkos-mitológia posványos állóvizét, hogy csak pislogtunk. A Dexter nyitánya megközelítőleg akkora öklöst jelentett a gyomrunknak, mint anno a Kemény zsaruk megismételhetetlen első epizódja: az aprólékosan feldarabolt áldozat vértelen testrészeinek absztrakciója úgy égett bele kitörölhetetlenül az agyunkba, hogy napokig nem nagyon tudtunk másra gondolni.

És aztán az első évad belső egyensúlya a későbbiekben sem borult fel, a Hűtőkocsis Gyilkos és a vérspecialista Dexter lassan kibontakozó és egyre kiélezettebbé váló párharca olyasfajta intelligens vetélkedéssé fejlődött észrevétlenül, amihez hasonlót az utóbbi években nem igazán láthattunk. Persze az első évad csak jelképes egyharmadát teszi ki a két gyilkos felejthetetlen viadala, közben ugyanis két másik síkon is adagolják nekünk az egyedülálló és szokatlanul merész Dexter-mítoszt. Egyrészt Dexter kíméletlenül és megállíthatatlanul szedi nevelőapja kódexe értelmében bűnösnek ítéltetett áldozatait, másrészt a gyerekkori idősík vissza-visszatérő beiktatásával részesei lehettünk annak, amire mindig is kíváncsiak voltunk, de sosem mertük megkérdezni: a szörnyeteg születésének. Egyszerre láthatjuk ugyanis Dextert a jelenben bájos pótapa-szerepben, megszállott gyilkológépként, illetve a múltban összezavarodott és magányos kamaszfiúként, akit nevelőapja akkurátusan oktat a technikai elővigyázatosságtól kezdve a viselkedésformák kényszerű imitálásán át a nőkkel való bánásmód rafinált pszichológiájáig kivétel nélkül mindenre.

Vagyis Dexter személyében egy olyan összetett és magas hatásfokú magánmitológiát teremtettek meg a készítők, amelynek szuggesztivitásához kétség sem fér, és amelynek lényegi eleme a kérlelhetetlen súrlódás, az a robbanékony belső feszültség, amely Dexter különböző társadalmi és magánéleti szerepeinek végletekig feszített ellentmondásaiból fakad, és amelyek mégis lehetővé teszik a vele való érzelmi azonosulást: az érzések nélküli, álarcot viselő Dexter ugyanis egy személyben törődő apa és szerető pár, profi és hidegvérű mészáros, szeretnivaló testvér és megbízható munkatárs. A szigorú ellenpontozás megfigyelhető azonban további síkokon is: a téma „sötétsége” ellenére a helyszín a napfényes tengerparti Miami, illetve a soundtrack nagyobbik részét is könnyed és hangulatos latinos tánczenék teszik ki, amelyek szintén szemben állnak a sorozat ügyesen leplezett komorságával. Nem beszélve arról a lendületes és ügyes narratív megoldásról, mint a belső narrátor szubjektív nézőpontjának összeütköztetése a külsőségekkel, amely újra és újra a lelepleződés örömének ismerős őszinteségét nyújtja.

Ez a tudatosság, ami a jellemábrázolás sokrétűségét és az a hideg és kőkemény precizitás, ami az első évadot jellemzi, teszi számomra a Dextert igazán fontossá és meghatározó élménnyé. A feszes forgatókönyvek profi módon tartják meg minden epizódban ezt a kényes belső egyensúlyt, ami így a teljes első évad átgondolt és már-már mértani pontosságú felépítését jelenti. Ezzel szemben a második évaddal kapcsolatban már sokkal-sokkal kevésbé vagyok elnéző, ott ugyanis a készítők módszeresen próbálták lerombolni mindazt, amit az első évadban tökéletesen felépítettek. Ezzel természetesen semmi baj sem volna, de Dexter második évadbeli hosszan elnyújtott, idegesítő identitás-zavara és múltjának új szemszögből való felülbírálása számomra mégis totális kudarccá válik, ami persze nem jelenti azt, hogy a második évad nem lett volna még így is baromira szórakoztató, ám véleményem szerint a sok lelkizés és érzelmi csöpögés egyáltalán nem Dexterre vall, és habár a második évad fináléjában a rend mintha helyreállni látszana, én azért mégis aggódom. Remélem, megint csak alaptalanul.