Hazai bemutató: 2007. október 25.

Negatív kritikát írni mindig élvezetesebb, ezért essünk is túl gyorsan a nehezén, azaz a könnyes hangú laudáción. Greengrass rendezőnek és kollégáinak sikerült az a bravúr, ami még a legnagyobbaknak is csak a legritkábban jön össze: méltóan, minőségromlás nélkül fejeztek be egy trilógiát. Sőt, a harmadik Bourne film talán még izgalmasabb és látványosabb is, mint a második. (A Doug Liman rendezte első felvonás annyira eltérő stílusú, hogy ahhoz nem érdemes hasonlítgatni.) A sztori szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző részben befejeződött, illetőleg van néhány időugrás, de a koreográfia változatlan: Bourne-t üldözik, Bourne dühös, Bourne nem hagyja magát, Bourne mindenkit legyak.


Ritmust illetően is tartja a szintet Greengrass, vagy talán még fokozza is a tempót, mivel a cselekményt fékező romantikus betétek ezúttal hiányoznak. Maradt viszont John Powell prüttyögős elektronikából, hagyományos vonós muzsikából és többféle dobhangzásból összemixelt filmzenéje, ami tökéletesen festi alá a Moszkvát, Párizst, Londont, Madridot, Tangert és New Yorkot érintő városkép-amortizációs akciótúrát.

És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.

A körítés amúgy is lényegtelen, a néző nem arra utazik, hogy megismerje a titkosügynökök világát, hanem, hogy a főhőssel azonosulva átélhesse a legyőzhetetlenség érzését. Bourne ugyanis csak egyszer szívja meg igazán, még az első rész kezdete előtt, amikor elveszíti az emlékezetét, utána viszont egy pillanatig sem lehet sarokba szorítani. Nem tudják komolyan megsebesíteni, nem rabolják el a szeretteit (mert nincsenek is) és nem tudják egyszer sem elkapni. Mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár, nemcsak erősebb, de ravaszabb is náluk. Vele azonosulni olyan, mint egy FPS játék halhatatlanná cheatelt hősével játszani. Ropognak a csontok, törnek a karosszériák: igazi macsó élvezet. Sallangok, úgy mint kikacsintós humor, csillagsávos patetizmus vagy Casino Royale féle romantikus ömlengések, nincsenek. Ja, hogy közben ez a Jason fiú, Bonddal ellentétben, egyáltalán nem élvezi ezt az egészet? Lényegtelen. Amikor a legvégén beúsznak Moby zseniális Extreme Ways-ének első taktusai, úgyis csak egy konklúzió marad Bourne-t és a trilógiát illetően: COOL!