„Who’s laughing now?”

A Gonosz halott 2. a filmtörténet talán legfurcsább folytatása, már ha folytatás egyáltalán. Ott veszi ugyan fel a fonalat, ahol az első rész letette, de nagyjából ugyanaz történik benne, mint abban, így akár remake-ként is fel lehet fogni. Kivéve, hogy ami ott (többnyire) komoly volt, az itt egy vicc, sőt, már-már az egész, a főhőstől a gore-on át a szörnyekig paródiába fordul. Félni már nem nagyon lehet rajta, röhögni annál inkább. Szóval, a Gonosz halott 2. az, aminek akarod: folytatás, remake, újraértelmezés, vagy ezek mindegyike egyszerre. De ez legfeljebb akkor lenne fontos, ha komolyan venné magát. Így csak maradjunk annyiban, hogy simán kurvajó film, minden idők legjobb kombinációja két műfajnak, amik pedig külön-külön is kemény diók.

Sam Raimi már az első rész forgatása alatt játszott a folytatás gondolatával, de annak ellenére, hogy az végül minimálköltségvetésének sokszorosát hozta vissza, problémái voltak a szükséges anyagiak összegereblyézésével (ennek valószínűleg köze lehetett ahhoz, hogy korának egyik legvéresebb filmje volt, és a „video nasty”-k egyikeként híresült el). A rendező kész forgatókönyvvel a kezében toporgott tehetetlenül, amikor Stephen King, az Evil Dead nagy rajongója, aki az arról írt kritikájával hozzájárult a sikerhez, meggyőzte Dino De Laurentiis producert, hogy finanszírozza a folytatást (King és Laurentiis korábban Raimit kérték fel előbbi Sorvadj el! című regényének adaptálására, de nemet mondott – végül ez a projekt csak bő 10 évvel később valósult meg. (De akkor is minek).

Már az Evil Deadben is pislákolt a fekete humor, és néha csak nagyon kevésen múlt, hogy ne söpörje el az erdő/démon kombináció félelmetes atmoszféráját, de Raimi mesterien járta a kötéltáncot (akármi legyek, ha nem az a ’80-as évek egyik legjobban rendezett filmje). A második rész volt az, amivel teljesen a keblére ölelte a komédiát, több okból is. Egyrészt nem akarta megcsinálni ugyanazt még egyszer, főleg nem ugyanúgy: a helyszín és a szituáció korlátozta a cselekménybeli lehetőségeket, vagy stílusban, vagy sztoriban kellett drasztikusan más irányba menni. És bár a rendező eredetileg úgy tervezte, hogy átküldi Ash-t egy időportálon, ez a koncepció végül elcsúszott a fináléra, és azzal a következő részre. Másrészt Raimi szerette volna megúszni a kevés kivételtől eltekintve pornóknak járó X-es besorolást (ami az első rész pénzügyi teljesítményének sem használt), és úgy gondolta, ha poénra veszi a figurát, majd büntetlenül lőheti magasba a vérgejzíreket (sose találod ki: nem jött be).

Az első néhány, igen zavaros perc összefoglalja az Evil Dead eseményeit (amihez azokat újra kellett forgatni, mert Laurentiis nem tudta megszerezni a jogokat az eredeti jelenetek felhasználáshoz), de egyben le is egyszerűsíti azokat, ugyanis kevesebb történik kevesebb karakterrel, Ash-t és Lindát leszámítva mindenki más megy a levesbe (ez nem annyira kreatív döntés volt, mint inkább idő- és pénzspórolás). Mire a film elkezdődik, ugyanott vagyunk, ahol az Evil Deadben, ugyanolyan szituációban: bent a kis erdőmélyi kabinban, kívül a gonosszal, ami be akar jutni. De már csak Ash van talpon. Már amikor épp nem esik pofára, az pedig elég sokszor megtörténik vele, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Eszement, fáradhatatlan hullámvasútjellege ellenére a film ebben az első bő fél órában működik a legjobban, amikor Ash még egyedül van a kabinban, és a démonok mellett álmai, lelkiismerete (mégiscsak lefejezte a csaját, megszállás ide vagy oda) és búcsúzó épelméjűsége is gyötrik.

Az ezután érkező karakterek (a helyi redneck, a barátnője, akit Raimi egykori lakótársa, Holly Hunter ihletett, a kutató csávó és a Necronomicont megtalált professzor lánya) egyértelműen a darálónak íródtak, és valamirevaló sztori híján csak arra jók, hogy megszállásaikkal, elhalálozásaikkal segítsenek kitölteni az egészestés filmhez szükséges játékidőt. Más körülmények közt az efféle alibitörténések akár zavarhatnák is az embert, de nem itt, mert a hullámvasút addig jó, amíg megy, tökmindegy, mi hajtja. Különben is, ez egy horror-slapstick (Raimi nagy rajongója volt a the Three Stoogesnak), amiben Bruce Campbell a legjobb buster keatoni hagyományoknak megfelelően botladozik, csúszkál (csak nem küszöbben és banánhéjon, hanem testrészekben és véren), zuhan, és szenved, csak hogy aztán újra felálljon, minden egyes alkalommal tökösebben és elszántabban. Mint egy rajfilmfigura, amit kilapít a zongora, de aztán felhajtogatja magát a padlóról, újra háromdimenzióssá pukkad, és megy tovább.

Ash az előzményben még csak egy tipikus horrorprotagonista volt, egy potenciális áldozat, aki a szükség óráiban emelkedett „majdnemhőssé”. Visszafogottsága, egyszerűsége itt eltűnik, mint levágott démonkéz a falban, a filmmel együtt ő is harsány, menő egysorosakat puffogtató over-the-top viccé transzformálódik, amelynek kontextusában Campbell amúgy pocsék játékából színművészeti mesterkurzus lesz, és a karaktert pont ezek emelté kultikus magasságokba. Ash felveszi a kesztyűt, plusz a láncfűrészt és a puskát, sőtmitöbb (!) még a szemöldökét is felvonja (groovy!), hogy aztán hőskarikatúraként randalírozzon a démonok között, mindig megmaradva egy idióta, szerencsétlen, bumfordi, de szeretnivaló baleknek, aki egy tisztességes horrorban előbb nyírná ki magát tökvéletlenül, semhogy bármilyen szörnynek esélye lenne a közelébe jutni. Van az a fajta hős, akivel együtt nevetünk, és van az, akin nevetünk. Ash egyértelműen az utóbbi, tehát minél nagyobb szarban van, annál jobb a film.

És Ash folyamatosan bazinagy szarban van. Az egyik jelenetben barátnőjének ásóval levágott feje harapdálja a kezét, egy másikban a fejeletlen test intéz ellene láncfűrészes támadást, egy harmadikban saját, démontól megszállt keze fordul ellene, és veri hülyére. Mire ezt a kezet levágja (megintcsak: láncfűrész), és az önálló életre kelve menekül előle, ujjat mutatva neki, már olyan mélyen vagyunk burleszkországban, és a rekeszizmaink olyan komoly igénybevétel alatt állnak, hogy az előd félelmetes atomszférája rég elpárolgott a semmibe. A komolytalanságot a gore is aláhúzza, pontosabban, maga a gore is röhej, úgy, ahogy van. Fekete, kék és zöld vér spriccel, karok, lábak, fejek repkednek folyamatosan, az emberi (és egyéb) testek szemtelenül túlzó módon pusztulnak, az egész egy csodálatosan ízléstelen vicc (az elődhöz képest nagyjából tízszeres költségvetés meglátszik a trükkökön). És Raimi ezt újra és újra képes fokozni: amikor már azt hitted, az abszurditás elérte a határait, jön mondjuk egy helyéről kirepülő szemgolyó és egy tátott száj meghitt aktusa. Azóta is Peter Jackson Hullajója az egyetlen, ami ilyen sziporkázóan volt képes használni a gore-t.

Groovy? Groovy!