Utolsó kommentek

Szocializálj velünk!

A legfrissebb filmkritikák

Nincs megjeleníthető elem

A legújabb előzetesek

Nincs megjeleníthető elem

Deliria

2011.10.04. 15:20 Rusznyák Csaba

Szóval van az a vicc, hogy egy kurvát megfojt egy gyilkos egy lepukkant sikátorban. A halálsikolyokra odacsődülnek a járókelők, megállnak a halottnál, mire a sikátorból kiugrik, mit ugrik, fejjel előre kivetődik a tettes, rajta egy hatalmas, masszív bagolymaszk. Megáll a hullához gyűltekkel szemben, és agresszív, kihívó táncba kezd az összetéveszthetetlenül ’80-as évekbeli jazzes poprockzenére, mire az emberek hasonlóan agresszív ellentánccal reagálnak. Ahogy a jelenettől távolodik a kamera, megpillantjuk a díszlet szélét, és a színpadot, amin mindez lejátszódik. Egy színházban vagyunk, egy társulat egy gyilkosról szóló musicalt próbál. De ez még messze nem a vicc poénja.

A többek közt Lamberto Bava, Joe D’Amato és Dario Argento kezei alatt érlelődött Michele Soavi (a ’94-es Dellamorte Dellamore-ért is neki kell hálát rebegni) első rendezésének nyitójelenete bámulatosan megkomponált. A giallóra az átlag horrornál is jobban jellemző, hogy folyamatosan a néző nyugalmi, aktuális érzelmi állapotának kibillentésére törekszik, és nem csak az ijesztgetéssel és félelemkeltéssel – az egész, álomszerű harmóniában mozgó képi és zenei eszköztár azért van, hogy diszorientáljon, és ezt nehéz jobban csinálni, mint a Deliria felütésében (a film egyébként a tengerentúlon Stage Fright, itthon pedig Lámpaláz címen futott). Alig kezded el nézni, Soavi rögtön kirúgja alólad a széket, és épphogy feltápászkodsz, máris integethetsz a lábad alatt lévő szőnyegnek is. Nem mintha a Deliria giallo lenne (noha annak stílusjegyeitől is dagadozik a játékidő, tehát a párhuzam nem véletlen), direktori debütjéhez Soavi a slasher vériszamos mezejére lépett – pont a ’80-as évek második felében, amikor a zsáner már teljesen kifulladóban volt (a giallo nemkülönben).

És ez a slasher, a dramaturgiáját tekintve, nyílegyenes és pofonegyszerű. Az említett társulat fogyatkozni kezd, amikor egy elmegyógyintézetből megszökött, nem kicsit zakkant gyilkos keveredik a teljesen lezárt színházba, ahonnan így reggelig nincs kiút. A „whodunit” fel sem merül, kezdettől fogva tudjuk, hogy ki a tettes, és ebből a tudatunkból semmiféle filmvégi fordulat nem kísérel meg kiforgatni minket, sőt, még csak a kaszaboló motivációiban sem merül el a forgatókönyv. Öl, és kész. Minek komplikálni? A cselekmény négy fal közé szorítása ugyan messze nem jellemzője a zsánernek, de több-kevesebb sikerű próbálkozások akadtak rá (az 1980-as Terror Trainben egy vonatban folyik a vér, két évvel a Deliria után pedig egy szupermarket éjszakai műszakja zsugorodik az Intruderben). Itt viszont a színházas helyszín plusz pikantériát kölcsönöz a műnek, a tény, hogy a gyilkos maga is színész volt, aki saját kollégáit már lemészárolta, nemkülönben – bár ez majd csak a csattanóval válik igazán hangsúlyossá.

A film nem hagyja ki a színdarabbéli és a valódi gyilkos párhuzamos jelenlétének ziccerét. A tettes magára ölti a bagolymaszkot, és a színpadra megy, naná, hogy a próba kellős közepén, amikor a maszkot viselő karakternek meg kell ölnie az egyik szereplőt. A rendező magából kikelve üvölti a „színészének”, hogy „Öld meg! Öld meg!”, és mire a többiekkel együtt rájön, hogy a gyilkosság túlságosan is kurvára hiteles, egy kicsi indiánnal máris kevesebb, és egy zseniálisan megkomponált jelenettel máris több van. Soavi ezt követően rohamtempóban veszejti el a karaktereket, és az utolsó, szinte szöveg nélküli, lenyűgöző fél órára nem marad más, csak a tettes és a „final girl” hosszúra nyúló párharca. Nem mellesleg, ezekkel a szereplőkkel (ellentétben a tipikus slasherek késhegyre született tölteléktinijeivel) együtt tudsz érezni, hús-vér figurák, minden szimpatikus és ellenszenves vonásukkal együtt, a seggfej rendezőtől a meleg tréfamesterig. Nem akarod, hogy meghaljanak – hát, peched van.

Ami a leginkább megkülönbözteti a Deliriát a szokásos slasherektől (főleg az amerikaiaktól), az a sajátosan álomszerű, szürreális hangulata, ami miatt előszeretettel sorolják a giallók közé. Persze: egy színházban öldököl benne egy elmebeteg, aki egy hatalmas bagolymaszkot visel. Ez valami olyasmi, ami sosem válik konvencionálissá, valami, amihez sosem szoksz hozzá. Innen nem nehéz szürreálisnak lenni. De amikor ez a gyilkos a próbababákkal teli színpadon egyfajta bizarr tablóvá rendezi lefejezett, kettévágott, megcsonkított áldozatainak holttesteit, és leül közéjük, mint egy fáradt munkásember, aki a hosszú nap után hazatér a családjához, és végre békére lel, na, az közel van ahhoz a hatáshoz, amit a Texasi láncfűrészes mészárlás vacsorajelenete keltett (közel – mert ahhoz a jelenethez bármi más legfeljebb közel lehet). És Soavi még ezt is tudja fokozni: a véres horrorszínház rejti az utolsó életben maradt szereplő menekülésének (szó szerinti) kulcsát, amit a hátborzongatóan némán és mozdulatlanul pihenő gyilkos orra elől kell elemelnie (van itt egy olyan beállítás, amitől beszarsz), miközben egy ventillátor fehér tollfelhővel szórja be az egész helyszínt, és szól a zene. Csodálatos.

Hogy a dramaturgiailag halálfelesleges epilógus a debütáló rendező pimaszságának, magabiztosságának, túl sokat akarásának vagy mindegyiknek köszönhető, az rejtély, viszont amellett, hogy a nyitánnyal együtt rafinált, a negyedik falat lebontó, önreflektív keretbe foglalja az egész művet, még meg is fricskázza a kaszabolós horrorok egyik legelkophatatlanabb kliséjét (na, ez a vicc poénja). Annyira nem nagy meglepetés, a rendező már korábban is játszadozik a műfaji sablonokkal: az egész mészárlás ideje alatt a színház előtt őrködő két rendőr csak azért van a filmben, hogy a néző újra és újra azt várja, mikor nyírja ki őket a gyilkos. Soha. A Deliria ezek nélkül is a ’80-as évek legjobb slashere lenne, ezekkel együtt még inkább az. Ahhoz persze már későn érkezett, hogy új életet leheljen a döglődő zsánerbe, így annak teljesen ki kellett szenvednie, mielőtt ’96-ban Wes Craven sikeresen defibrillálta. Soavi filmje szerelmi vallomás egy utolsókat rúgó műfajhoz – és egyben a megfejelése is legtöbb addigi képviselőjének.

13 komment

Címkék: horror

A bejegyzés trackback címe:

https://geekz.blog.hu/api/trackback/id/tr373277056

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Konya Sándor 2011.10.04. 17:53:04

Fasza írás, kedvet is kaptam a filmhez! :))

clive. 2011.10.04. 17:53:52

Imádom ezt a filmet. Soavi zseniális tehetsége már ekkor előjött.
Az a jelenet, amit a cikkíró is leír (és még számos másik) egyfajta hipnotikus erővel bírnak, olyan erős a film rendezése.

norbert hellacopter 2011.10.04. 18:42:22

Nekem ez a kedvenc Soavi filmem + ott van a valaha készült öt legjobb slasher közt

szoni_ 2011.10.04. 19:21:07

tetszik a cikk, a filmhez még nem volt szerencsém

Darkcomet 2011.10.04. 20:21:28

Az film überfasza, az írás még inkább.

ringsider · http://fussatokbolondok.blog.hu 2011.10.04. 20:38:19

nagyon jó film, Csaba írása meg szokásosan az!

Tepes 2011.10.04. 20:52:45

"az egész mészárlás ideje alatt a színház előtt őrködő két rendőr csak azért van a filmben, hogy a néző újra és újra azt várja, mikor nyírja ki őket a gyilkos"

Na meg azért, hogy Soavinak is legyen szerepe :-)

Egyébként tényleg nagyon jó a film és az írás is!

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2011.10.05. 20:28:02

Nemrég láttam először ezt a filmet, és amikor elkezdtem nézni nagyon meg is bántam, mert nekem nemhogy nem voltak szimpatikusak a karakterek, hanem kifejezetten idegesítőek voltak, a darabjuk, meg még inkább. Aztán mégis tovább néztem, mert éreztem, hogy lesz itt valami...

A végeredmény pedig az egyik legjobb horror lett, amit valaha láttam, még úgy is, hogy a szereplőkkel nem tudtam azonosulni. Amikor beindulnak az események, akkor ugyanis nagyon beindulnak, végig pörög a cselekmény, hihetetlen izgalmas az összkép, ráadásul simán meghalnak olyanok is, akik amcsi filmekben tabunak számítanak. A vágások nagyon merészek, a kamerabeállítások szenzációsak, a sokkeffektektek beszaratósak, a feszült jeleneteknél pedig köpni-nyelni nem mertem. A gyilkosságok nagyon véresek és brutálisak, ahogy azt egy olasz horrortól méltán elvárjuk.

És igen, a zene is csodálatos, pedig nagyon sokszínű. A hullák berendezésénél nekem is a Texasi jutott egyből eszembe.

Az írás pedig - bár nem mindennel értek teljesen egyet - rendkívül érzékletes, igazán méltó a filmhez, remek kedvcsináló, ennek a nem túl ismert remekműnek, csak gratulálni tudok hozzá!

Case · http://streetartbp.hu/ 2011.10.06. 16:04:59

Hatalmas az a film, meg a többi Soavi horror is, a müfaj történetének egyik legnagyobb tragédiája, hogy mindössze négyet csinált, mielött elkezdett tévés krimiket gyártani. Mondjuk persze érthetõ, halódott akkor már nagyon az olasz horror, de akkor is..

superben 2011.10.07. 01:32:09

Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem, ma pont ehhez volt hangulatom. A végső párharc nekem kicsit túl hosszúra nyúlt, de összességében nagyon élveztem. A bagoly maszk meg szimplán zseniális.

Tiger Woods 2011.10.07. 14:44:24

gyakrabban is írhatnátok soavi/argento/fulci filmekről, ha már ilyen jól megy.

szorokin · http://quauaua.tumblr.com 2011.10.19. 14:01:00

@Tiger Woods:

asia argento.

ejj + nyamm + igazi színésznő, persze. :)

(fulci-t nem vágom)
süti beállítások módosítása