Szóval van az a vicc, hogy egy kurvát megfojt egy gyilkos egy lepukkant sikátorban. A halálsikolyokra odacsődülnek a járókelők, megállnak a halottnál, mire a sikátorból kiugrik, mit ugrik, fejjel előre kivetődik a tettes, rajta egy hatalmas, masszív bagolymaszk. Megáll a hullához gyűltekkel szemben, és agresszív, kihívó táncba kezd az összetéveszthetetlenül ’80-as évekbeli jazzes poprockzenére, mire az emberek hasonlóan agresszív ellentánccal reagálnak. Ahogy a jelenettől távolodik a kamera, megpillantjuk a díszlet szélét, és a színpadot, amin mindez lejátszódik. Egy színházban vagyunk, egy társulat egy gyilkosról szóló musicalt próbál. De ez még messze nem a vicc poénja.

A többek közt Lamberto Bava, Joe D’Amato és Dario Argento kezei alatt érlelődött Michele Soavi (a ’94-es Dellamorte Dellamore-ért is neki kell hálát rebegni) első rendezésének nyitójelenete bámulatosan megkomponált. A giallóra az átlag horrornál is jobban jellemző, hogy folyamatosan a néző nyugalmi, aktuális érzelmi állapotának kibillentésére törekszik, és nem csak az ijesztgetéssel és félelemkeltéssel – az egész, álomszerű harmóniában mozgó képi és zenei eszköztár azért van, hogy diszorientáljon, és ezt nehéz jobban csinálni, mint a Deliria felütésében (a film egyébként a tengerentúlon Stage Fright, itthon pedig Lámpaláz címen futott). Alig kezded el nézni, Soavi rögtön kirúgja alólad a széket, és épphogy feltápászkodsz, máris integethetsz a lábad alatt lévő szőnyegnek is. Nem mintha a Deliria giallo lenne (noha annak stílusjegyeitől is dagadozik a játékidő, tehát a párhuzam nem véletlen), direktori debütjéhez Soavi a slasher vériszamos mezejére lépett – pont a ’80-as évek második felében, amikor a zsáner már teljesen kifulladóban volt (a giallo nemkülönben).

És ez a slasher, a dramaturgiáját tekintve, nyílegyenes és pofonegyszerű. Az említett társulat fogyatkozni kezd, amikor egy elmegyógyintézetből megszökött, nem kicsit zakkant gyilkos keveredik a teljesen lezárt színházba, ahonnan így reggelig nincs kiút. A „whodunit” fel sem merül, kezdettől fogva tudjuk, hogy ki a tettes, és ebből a tudatunkból semmiféle filmvégi fordulat nem kísérel meg kiforgatni minket, sőt, még csak a kaszaboló motivációiban sem merül el a forgatókönyv. Öl, és kész. Minek komplikálni? A cselekmény négy fal közé szorítása ugyan messze nem jellemzője a zsánernek, de több-kevesebb sikerű próbálkozások akadtak rá (az 1980-as Terror Trainben egy vonatban folyik a vér, két évvel a Deliria után pedig egy szupermarket éjszakai műszakja zsugorodik az Intruderben). Itt viszont a színházas helyszín plusz pikantériát kölcsönöz a műnek, a tény, hogy a gyilkos maga is színész volt, aki saját kollégáit már lemészárolta, nemkülönben – bár ez majd csak a csattanóval válik igazán hangsúlyossá.

A film nem hagyja ki a színdarabbéli és a valódi gyilkos párhuzamos jelenlétének ziccerét. A tettes magára ölti a bagolymaszkot, és a színpadra megy, naná, hogy a próba kellős közepén, amikor a maszkot viselő karakternek meg kell ölnie az egyik szereplőt. A rendező magából kikelve üvölti a „színészének”, hogy „Öld meg! Öld meg!”, és mire a többiekkel együtt rájön, hogy a gyilkosság túlságosan is kurvára hiteles, egy kicsi indiánnal máris kevesebb, és egy zseniálisan megkomponált jelenettel máris több van. Soavi ezt követően rohamtempóban veszejti el a karaktereket, és az utolsó, szinte szöveg nélküli, lenyűgöző fél órára nem marad más, csak a tettes és a „final girl” hosszúra nyúló párharca. Nem mellesleg, ezekkel a szereplőkkel (ellentétben a tipikus slasherek késhegyre született tölteléktinijeivel) együtt tudsz érezni, hús-vér figurák, minden szimpatikus és ellenszenves vonásukkal együtt, a seggfej rendezőtől a meleg tréfamesterig. Nem akarod, hogy meghaljanak – hát, peched van.

Ami a leginkább megkülönbözteti a Deliriát a szokásos slasherektől (főleg az amerikaiaktól), az a sajátosan álomszerű, szürreális hangulata, ami miatt előszeretettel sorolják a giallók közé. Persze: egy színházban öldököl benne egy elmebeteg, aki egy hatalmas bagolymaszkot visel. Ez valami olyasmi, ami sosem válik konvencionálissá, valami, amihez sosem szoksz hozzá. Innen nem nehéz szürreálisnak lenni. De amikor ez a gyilkos a próbababákkal teli színpadon egyfajta bizarr tablóvá rendezi lefejezett, kettévágott, megcsonkított áldozatainak holttesteit, és leül közéjük, mint egy fáradt munkásember, aki a hosszú nap után hazatér a családjához, és végre békére lel, na, az közel van ahhoz a hatáshoz, amit a Texasi láncfűrészes mészárlás vacsorajelenete keltett (közel – mert ahhoz a jelenethez bármi más legfeljebb közel lehet). És Soavi még ezt is tudja fokozni: a véres horrorszínház rejti az utolsó életben maradt szereplő menekülésének (szó szerinti) kulcsát, amit a hátborzongatóan némán és mozdulatlanul pihenő gyilkos orra elől kell elemelnie (van itt egy olyan beállítás, amitől beszarsz), miközben egy ventillátor fehér tollfelhővel szórja be az egész helyszínt, és szól a zene. Csodálatos.

Hogy a dramaturgiailag halálfelesleges epilógus a debütáló rendező pimaszságának, magabiztosságának, túl sokat akarásának vagy mindegyiknek köszönhető, az rejtély, viszont amellett, hogy a nyitánnyal együtt rafinált, a negyedik falat lebontó, önreflektív keretbe foglalja az egész művet, még meg is fricskázza a kaszabolós horrorok egyik legelkophatatlanabb kliséjét (na, ez a vicc poénja). Annyira nem nagy meglepetés, a rendező már korábban is játszadozik a műfaji sablonokkal: az egész mészárlás ideje alatt a színház előtt őrködő két rendőr csak azért van a filmben, hogy a néző újra és újra azt várja, mikor nyírja ki őket a gyilkos. Soha. A Deliria ezek nélkül is a ’80-as évek legjobb slashere lenne, ezekkel együtt még inkább az. Ahhoz persze már későn érkezett, hogy új életet leheljen a döglődő zsánerbe, így annak teljesen ki kellett szenvednie, mielőtt ’96-ban Wes Craven sikeresen defibrillálta. Soavi filmje szerelmi vallomás egy utolsókat rúgó műfajhoz – és egyben a megfejelése is legtöbb addigi képviselőjének.