Az Örök álom az egyik legszövevényesebb és legkomplikáltabb olyan krimi, aminek még csak nem is a cselekményt sűrítő rejtélyek sora a lényege. Raymond Chandler első regénye egy keserű és cinikus történet az immorális Amerikáról, ami rég maga mögött hagyott minden erkölcsi értéket, és lassan, de biztosan emészti fel azokat, akik még ennek ellenére is ragaszkodnának hozzájuk. Mint Philip Marlowe, aki Dashiell Hammett névtelen nyomózója, a „Continental Op” és Sam Spade mellett a cinikus magándetektívek legtöbbet emlegetett archetípusa.

Marlowe a gazdag Sternwood család fejének megbízásából kezd nyomozni egy lányaival kapcsolatos zsarolási ügyben. Az öreg már kézzel-lábbal a sírban van, csak katonás makacssága tartja a tudatát ezen a világon – mielőtt elpatkol, szeretne biztos lenni benne, hogy a családi név nem szennyeződik be. Marlowe-nak fel van adva a lecke – Sternwood két romlott lánya, Carmen és Vivian a körülöttük rajzó alvilági figurák nélkül is térdig gázolnának az erkölcsi fertőben. Így viszont a hullák is szaporodni kezdenek, Marlowe pedig elmerül egy pornográfiával, korrupcióval és gyilkossággal teli, pokoli világban.

Chandler a hardboiled krimi hajnalához képest kicsit későn érkezett (hozzá kell tenni, sok pályatársától eltérően őt nem az önkifejezés, hanem a pénzkereset sarkallta az írásra) – Hammet Véres aratása már 1929-ben megjelent, hogy a mocskos sikátorokban torkokat metsző aljas gengszterekkel alternatívát kínáljon az addig domináns „úri kriminek”, Chandler pedig csak négy évvel később kezdett publikálni a Black Mask című ponyvamagazinban. Első Marlowe-novelláját, a Finger Mant 1934-ben írta, és ezt követte még három, mire az Örök álom, amihez ezekből a novellákból több cselekményelemet is felhasznált, a boltokba került 1939-ben.

Marlowe-nak így előképe mindkét klasszikus, már említett Hammett-karakter, de a nyilvánvaló hasonlóságok mellett van köztük egy nagyon fontos különbség, ami az Örök álom morális vetülete szempontjából esszenciális. Spade és főleg a Continental Op maguk is bőven megkérdőjelezhető eszközökkel és szemléletmóddal dolgoznak, az őket körülvevő mocskos világ láthatóan otthagyta rajtuk a lenyomatát. Utóbbi karakter addig manipulálná az Örök álom bűnben élő karaktereit, amíg mind egy szálig halomra ölnék egymást, közben keresne némi zöldhasút, és a szeme sem rebbenne. Marlowe ezzel szemben sziklaszilárd erkölcsi értékrenddel bír, hisz a tisztességben, az adott szó erejében, a megbízója iránti maximális lojalitásban, és Chandler mindezt rögtön az első oldalon nyilvánvalóvá teszi, ahogy hősét egy középkori lovaghoz hasonlítja.

Az írót az érdekli, hogy mire megy egy férfi a lovagiassággal egy korrupt, velejéig romlott világban: az Örök álom egy morális apokalipszis után játszódik. Mindenki hazudik, szerepet játszik, zsarol, öl, és másokon élősködik, és az erkölcsi értékekkel együtt maga a város is az enyészet felé tart, egy olyan hely benyomását keltve, ami valaha nagyszerű lehetett, de most már csak beteges árnyéka önmagának. Legyen szó akár a Sternwoodok vagyonát évekkel korábban megalapozott, mára használaton kívüli, rozsda rágta, holttesteket rejtő olajmezőkről, az egykori pompás hotelből lett alvilági kaszinóbarlangról, vagy a rothadó bérházról, aminek koszos lépcsőházát hajléktalanok lepték el, mindenhol a hanyatlás jelei vannak. „Oszlásnak indult szörnyűség”, ezekkel a szavakkal festi le a történet egyik femme fatale-ja (merthogy mindjárt három van belőlük) az egyik hullát, de mondhatná ezt akár a nagyvárosról is.

Marlowe nem sokáig képes állni a sarat: kénytelen szembemenni saját nézeteivel, gyilkosságokat tussol el, fontos információkat hallgat el a rendőrség elől – a körülmények hatására lassan, de biztosan erodálódnak elvei, és mire a hazugságok, halálesetek és átverések gyors forgatagában lesz annyi ideje, hogy egyáltalán észrevegye mindezt, már csak egy rezignált sóhajjal tudja nyugtázni, hogy ez a játszma nem a lovagoké. Morális kódjának teljes bukása a krimik történetének egyik legkeserűbb, legpesszimistább záró monológjához vezet. Egy olyan ember szájából hangzik el, aki, hiába keményöklű, hideg és a végletekig professzionális (a lakásába belopózott, meztelenül ágyában fekvő nőt éppolyan indifferens módon szereli le, mint az életét fenyegető nehézfiút), hosszú idő után szembesül vele, hogy a világ körülötte elkorcsosult, ő pedig, a maga értékrendjével diszfunkcionálissá vált benne. Elkeseredetten hajtja le két dupla skót whiskey-jét, de „nem használ semmit”.

Chandler egyes szám első személyben, rendkívül részletekbe menően mesél. Hosszú, akkurátus leírásainak köszönhetően minden helyszín életre kel, és bár ezzel olykor csaknem túlzásokba esik, ügyesen kompenzál egyrészt eleven, rafinált dialógusaival (Marlowe hidegvérű, szarkasztikus megjegyzései és replikái bármilyen írónak becsületére válnának), másrészt azokkal a furfangos késleltetésekkel, amiket épp ezek tesznek lehetővé. Mint amikor a főhős egy gyilkosság helyszínére érkezik, és a hulla mellett ott találja az egyik Sternwood lányt is, egy székben ülve. Már jó másfél oldalt eltölt a szoba, az említett szék és a lány testtartásának pontos leírásával, mire „eszébe jut” megjegyezni, hogy egyébként egy zöld, drága fülbevalót visel – és mást semmit.

Ebből is látszik, hogy az írót a tényeknél jobban érdekli a körítés. A sok karaktert, azok többnyire rejtélyes motivációit és a köztük lévő homályos kapcsolati hálót bonyolító cselekmény néha csaknem teljesen zavarossá válik, azt pedig Chandler sosem magyarázza meg egyértelműen, hogy ki és miért tette el láb alól Sternwoodék sofőrjét (ezzel Howard Hawks és írói is küszködtek a könyv filmre adaptálásakor, így hát megkérdezték a szerzőt, aki bevallotta, hogy fogalma sincs). Az Örök álom, noha telis-tele van izgalmakkal és fordulatokkal, sokkal inkább egy immorális tanmese, mint egy hagyományos értelemben vett krimi, és a történet klasszikus „whodunit” eleme is sokkal hangsúlyosabb erkölcsi, mint cselekményszempontból. Ne lepődj meg, ha magadat is mocskosnak érzed, miután elolvastad.