A világűr és az emberi hülyeség kölcsönös számosíthatatlansága mindenki számára közismert tényálladék. Józan agrárproli ésszel belátható, mennyivel lenne szebb, élhetőbb hely a Föld, ha az Eric von Daniken kiadványaiban lapuló fákból inkább klozetpapírt gyártottunk volna, vagy ha Stephen Hawking a húrelmélet és a szinguralitások helyett a kerekesszék és a katéter ötvözésére kattant volna rá. De a fociban nincs ha, a mexikói rendező, Jorge Michel Grau meg amúgy se csinálná vissza, vagy máshogy, sőt - ezért fogjuk Besenyő I. V. István filozófiai traktátusainak nyomvonalán septibe megterített boncasztalra fektetni azt a maréknyi darwindíjas gyógyegeret, akikről mesélni merészel a Vagyunk, akik vagyunk című kannibáldráma.

Akadnak a fikcióban kevésbé fontos szempontok szép számmal, a szereplők motivációja, miliőbe való hihető beágyazottságuk azonban többnyire kívül esik ezen a roppant terjedelmes halmazon. Graut szemlátomást ez sem zavarta, amikor forgatókönyvírás közben a néző ésszerűségre vonatkozó, legelemibb elvárásait mintegy: telibefosta.

Az Andok vendégmarasztaló lankáitól a mélyzöld indonéz susnyásokig az embert a vegetatív szükség viszi rá az emberhúsra, az a korgó hang középütt, aztán, hogy jobban csússzon, hogy ne kelljen pironkodni minden nyelésnél, idővel etikai és vallási kódexek legitimálhatják ezt az étrendet. Mármint régen, a mai kódexeket Norbi és a reklámsáv mantrázza, fajtársat cupákolni mostanság elitpatológiás huncutság, igazi ínyenceknek, amiért cserébe Németországban életfogytig, Hollywoodban egyre gyengülő sorozat dukál. A Vagyunk, akik vagyunk amolyan középutas koncepció, egyidejűleg apellál az  élelmezési igényekre és a rituális-pszichés elkötelezettségre. A fejét, eszét, megélhetési biztosítékát - az apát - a kezdő képsorokban elvesztő család nem csak azért - khm - specializálódott - khm - a környéken kolbászoló egyedekre, amiért a pofátlanul puritán vonalvezetésű - ámde szerfelett fasza - Van Diemen-föld szökött fegyencei élik fel egymást az ausztrál vadonban, de nem is akkora gourmandok, mint Dr. Lecter: a Farkaséhség ezredeséhez hasonlatosan a kellemest a hasznossal jegyében hódolnak a Ruggero Deodato dokumentumfilmjéből megismert hóbortnak. Noha ez első hallásra egészen életképes alapvetésnek tűnik, Grau nem gyengén, sokkal inkább izomból teszi ellenszenvessé.

"Holnap szereznünk kell VALAKIT!", mondja a megözvegyült anya. Mexikóvárosban ennyivel nehezebb volna hazalopni pár tábla bocit, mint egy hetvenkilós, textilcsomagolt élőállatot, akire az év 365 napján vonatkozik vadászati tilalom, és akinek - a tábla bocival ellentétben - a legutolsó vágya, hogy megegyék? Pff, egye fene, ugorgyunk. Az anya, most nincs netem, a neve legyen mondjuk Esmeralda, nem győzi nyomatékosítani, hogy a "Rítus" miatt kiváltképp fontos a dolog, az majd mindent megold.  Áhá! Mert hát amióta az apa, Lucas eltűnt, azaz tegnap délután óta, a család mindennapjaiba, mindenperceibe óhatatlanul is begyűrűzött a kilátástalanság, a Most mi lesz?!? egzisztenciális mezsgyefílingje. A leány, Elvira egyre türelmetlenebbül unatkozik odahaza, míg a fiúk, Sancho és Panza képtelenek a nappali műszakban órásként, éjjeliben pedig kurvapecér embervadászként munkálkodó apjuk helyébe lépni, kudarcot vallanak így is, meg amúgy is. Az előbbi gondolom kevésbé érdekes, de ha már a történet kidolgozottságát, életszerűségét hangsúlyozandó Grau is szán rá egy jelentőségteljes epizódot, én is megemlítem, hogy a fater piaci standján az első reklamációt ("Ööö, de hány nap múva készül mán el a szvaccsom?") Panza egy combos taslival orvosolja. Biztos az apjára ütött. A lényeg, hogy oda a stand, a pénz, az elemózsia, az idő meg egyre csak szorít. Elvirának majdnem eszébe jut, hogy a falat kaparja, szinte látszik rajta, hogy az őt alakító színészlány merev tekintetével és lebbenetlen mimikájával valamifajta beteges éhséget szeretne tolmácsolni - igen-igen, mintha valóban ilyesmivel próbálkozna!

Merthogy ők: kannibálok. Egy percig se higgyük, hogy a demográfiai zsúfoltságban ez bizonyos rafinériát, vagy legalábbis diszkrét módszerek higgadt és következetes alkalmazását jelenti. Sanchoék a huszadmagával lófráló suhanc után egy prostit sem akarnak ordenáré feltűnés nélkül, logikusan levadászni (tudod, a prosti az a személy, akit nem olyan kurvára bonyolult dolog becserkészni, ad absurdum: hazalopni). Oké, nem kell feltétlenül minden bűncselekmény helyszínén személyes okirataink hitelesített fénymásolatát otthagyni, de azért a slendriánságnak is vannak határai! Esmeralda pedig nem tűri az ilyesmit: a félpépes húskészítménnyé klopfolt fogást visszafuvarozza a telepre, és a hüledezve összesereglő kéjipari kollegináknak pedagógiai célzattal beolvas, miszerint húzzák meg magukat, vagy így járnak pórul...

Na, ezt oldd meg, Poirot!

Ennek ellenére a Vagyunk, akik vagyunk nem akar pikáns, végtelenségig cizellált krimi lenni (akiket az előbbi jelenet alatt nem önt el az agyfasz, azoknak talán a homoszexuális ifjú kalandjait követően is marad pár szál hajuk), igazán horror se. (Mielőtt elfelejtem: a "Rítus" funkciója kimerülni látszik a kifejezés nagyvonalúan mért szövegkönyvi szerepeltetésében és egy csipet, gyertyafényes semmibe vesző snittben.) Sokkal inkább egy családi dráma, ahol az otthoni érvényesülés és a családfői szerepvállalás, a gondoskodás fantasztikusan debil kudarca kerül terítékre. Az alkotói szándék finoman szólva is látszik, ugyanakkor, ha egy film mindent vagy indokolatlan hisztériával vagy irritatív idiotizmussal okol meg, a fogyasztó hajlamosabb a feloldozó zárlatnak drukkolni négy főállású háztartásbeli helyett, akik a cociális járadékrendszer alkonyában amúgy is tetemes hátrányból indulnak, ha szimpátiáról van szó.

Persze, lehet, hogy tévedek, lehet, hogy elcsoszogtam Grau avatis művészmagasságai alatt, és A nevető ablakos ház precízen koreografált diegetikus káoszához mérhető filmmel van dolgunk - de nem hinném. Ez kérem Hülyeség; nem akkora, mint a H1N1, de enélkül is prímán meglettünk volna.