J.J. Abrams és Steven Spielberg gyerekes-szörnyes retró sci-fit forgatott, mindössze 50 millióból, nagy nevek, nagy franchise-ok és 3D nélkül, eredeti forgatókönyvből. Ez így rögtön két dolgot jelent: a Super 8 a nyár többi hollywoodi dirrdurrjához képest jókora hátránnyal indult a pénztáraknál, és jókora előnnyel nálunk, akik a ’70-es, ’80-as évek blockbusterein nőttünk fel. Nagyjából valóra váltak a reményeink: ugyan nincs benne semmi, amit eddig ne láttunk volna százszor, ráadásul kevés híján szétesik a végére, de így is egy kellemesen nosztalgikus érzéseket ébresztő, jobbára ügyesen megírt sci-fi, ami a „mi lett volna, ha E.T. nem olyan aranyos és ártalmatlan” gondolat mentén elszórakoztatja a nézőt, ha tovább nem is, a stáblistáig biztos.
1979-ben, egy kisvárosban, néhány gyerek egy filmfesztiválra forgatja filmjét egy Super 8-as kamerával, amikor egy tehervonat kisiklik, és letarolja a környéket. Röviddel ezután megjelenik a hadsereg, lezárja a katasztrófa helyszínét, a városkában pedig lassan szaporodni kezdenek a furcsaságok: műszaki alkatrészek tűnnek el autókból és háztartásokból, a kutyák a szomszédos városokba menekülnek, és embereknek veszik nyoma. Valami volt a vonaton, ami most elszabadult.
Két franchise (Mission Impossible, Star Trek) után ez Abrams első mozifilmje, amit saját, eredeti forgatókönyve alapján rendezett – és a legjobb is. Az expozíció szenzációs: fantasztikus korhangulat, zombis horror-krimit forgató, moziőrült gyerekek (roppant mulatságos kisfilmjüket megnézhetjük a stáblista alatt) a felnőtté válás útjának elején, csonka családban, filmes relikviákkal teli szobákban. Noha a Star Trek már előrelépés volt az M:I3-hoz képest, Abrams egyik bombasztikus produktuma után sem hittem volna, hogy valaha azt írom majd róla, van érzéke a klasszikus stílusú történetmeséléshez. A Super 8-ban szépen elidőzik a karakterekkel, az életükkel, a kapcsolataikkal, mielőtt akár csak megszellőztetné, hogy nem egy tinikről szóló feelgood drámát nézünk. Mire a posztmodern húzások és parasztvakítások nélküli, nyílegyenes kaland elkezdődik, mindenkit ismerünk, és mindenkiért aggódunk – köszönhetően a nagyszerűen kiválasztott gyerekszínészeknek is, akik játékában nyoma sincs a szokásos maníroknak.
Abrams később sem felejti el, hogy kik a főszereplők, és hogy egy tinédzser éveinek elején járó lurkó drasztikusan másképp reagál extrém körülmények között, mint egy tökös, felfegyverzett hős – a Super 8-ban végig megvan a hihetetlen eseményekre való ártatlan rácsodálkozás bája és ereje, és az utolsó fél óráig minden más is remekül működik. Az egy-két akciójelenet lélegzetelállító, a lendület magával ragad, a karakterek szerethetők, a köztük lévő konfliktusok életszerűek, a katasztrófával kapcsolatos rejtvény darabkái éppen a kellően lassú, felcsigázó tempóban állnak össze. De mikor mindenre fény derül, és már csak a bonyodalom megoldása és a finálé van hátra, akkor a film seggreül, és jobbára csak „tudjuk le minél előbb” attitűddel vakarózik a stáblistáig.
Abrams túl szabályosan, túl szépen, és túl gyorsan varrja el a szálakat. A finálé sem látvány-, sem érzelmi szempontból nem képes a film csúcspontjává válni (ellenben, legalább nincsenek felesleges epilógusjelenetek), az egyébként komoly konfliktusok (két apa, vagy éppen apa és fia között) hanyagul odavetett félmondatokban kapnak látszatmegoldásokat, a nagy kaland és az elhunyt édesanya motívumának összekapcsolása pedig teljesen esetleges és indokolatlan. Ugyan a Super 8-ban még ekkor is van annyi spiritusz és vonzerő, hogy határozottan pozitív érzéssel keljünk fel a vetítés után, de azért az a bizonyos „mennyivel jobb lehetett volna” tüske csak szúrja az oldalunkat.
És persze felmerül a kérdés: mivel a film hangulatának egy igen nagy százalékáért a nosztalgiafaktor a felelős, mit fog találni benne a mai tizenéves, aki már nem Spielbergeken, hanem Bayeken nőtt fel? A langyos első hétvégi eredmények alapján nem sokat, de ez legyen az ő problémájuk. A magam részéről én örülök, hogy olyanoknak is készülnek nagy nyári filmek Hollywoodban, akiket nem csak óriásrobotok és szuperhősök érdekelnek.
Utolsó kommentek