Májusban volt nekünk egy képregényfesztiválunk – már megint, és ez jó. A rendezvény idén már hat éves, de még mindig olyan benyomást kelt, mintha legfeljebb kettő lenne – és ez nem jó. De megjelent sok szép és jó friss képregény, és ez viszont fantasztikus. Közülük első körben az utóbbi évtized egyik nagy, független képregénysikerét, a Scott Pilgrimet, és az itthon már szinte csak becsületből és lelkesedésből kiadott, de hazájában bombasikerű Largo Winch-et vesszük górcső alá.

Largo Winch: Business Blues

A francia képregényeknek sajnos immár hagyományosan hányatott sorsuk van itthon. A Largo Winch negyedik része hosszas vajúdás után született csak meg a magyar piacra, és így is csak 400 példányszámban – persze nem lehet hibáztatni a kiadót, sőt. Dicséretes dolog, hogy az első három rész bukása után még mindig nem mondanak le a farmernadrágos milliárdos ólomzáporokkal és üzleti machinációkkal teli kalandjairól. A Business Blues a második, az Ellenséges felvásárlással indult Largo-történet lezárása, amiben tetőfokára hág a W konszern és a Fenico vállalatcsoport nem csupán dollárokra, de vérre is menő küzdelme. Jean Van Hamme gyönyörűen fonja össze az összes, a cselekmény fősodrához látszólag alig-alig kapcsolódó mellékszálat, hogy a cégbirodalmak összecsapása mögött felvillantson egy riasztó összeesküvést, ami messze túlmutat a puszta vállalati szkanderozáson. Merthogy az a hatalom, ami az efféle konszernek kezében van, nem csak részvényesek, de államok sorsát is eldöntheti, és Amerikának vannak agyafúrt ellenségei, akik nem feltétlenül bombákban és tornyokba vezethető repülőgépekben gondolkodnak. Van Hamme-nak ez a nagyvállalati manipulációk veszélyeiről szóló kommentárja szépen, visszafogottan húzódik meg a cselekmény hátterében – van a fickónak stílusérzéke, ez azon is látszik, hogy amikor az olvasó már éppen kezdené unni az üzleti bonyodalmakat ecsetelő, némileg száraz jeleneteket (merthogy az írónak esze ágában sincs lebutítani a témát), mindig beszúr egy roppant ügyesen és látványosan komponált, adrenalint pumpáló akciót. És az összes eddigi közül a Business Blues fináléjában látott a leginkább lehengerlő. Az ellenségei elől menekülő, és az idővel versenyt futó főhős egy szédületes tempójú, filmszerű hajszában igyekszik megmenteni a céget, és közvetve talán fél Amerikát, és ahogy Van Hamme és rajzolója, a gyönyörűen részletgazdag és lendületes képekkel dolgozó Philippe Francq ezt a szcénát kivitelezik, azt Hollywoodban is megirigyelhetnék. A bónusz pedig az a panel, amin Largo, közvetlenül a totális káosz és pusztítás után, meg sem lazult nyakkendővel, halálos hidegvérrel, sármos mosollyal, alig kócos hajjal, az ablakon keresztül, az utolsó utáni pillanatban érkezik meg a sorsdöntő gyűlésre. Style, baby, style. James Bond is csettintene. Gyerekek, vegyétek ezt a képregényt, ne hagyjátok, hogy ez legyen az utolsó…



Scott Pilgrim 1-2

A 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetésképregénye kétségkívül a hatrészes, mangaformátumban megjelent Scott Pilgrim volt (az utolsó etap júliusban jön ki Amerikában, a mozifilmes adaptációhoz igazítva), ami ahhoz képest, hogy független, hazánkban teljesen ismeretlen comic, bámulatos gyorsasággal szivárog be a magyar piacra. A Nyitott Könyvműhely a Képregényfesztiválra hozta ki nem csupán az első, de mindjárt az első két kötetet (Scott Pilgrim kivételes átlagélete, Scott Pilgrim a világ ellen), és ha minden igaz, még idén várható a harmadik is (feltételezhetően a film őszi premierje mellé). Bryan Lee O’Malley keleti és nyugati történetmesélési technikát és stílusvilágot bátran ötvöző Scott Pilgrimjének fő- és címszereplője egy 23 éves, perspektíva és életcél nélküli, egy saját bevallása szerint pocsék bandában játszó srác, aki egy lepukkant lakás szakadt matracán kénytelen osztozni meleg lakótársával, és aki csak azért nem szarik teljesen a világra, mert ahhoz tudomásul kellene vennie, hogy létezik. Rutinból élt életét váratlanul felrázza a nagy szerelem: Ramona Flowers, az amazonos futár, először álmaiban jelenik meg, majd teljes életnagyságban is. Minden töketlensége ellenére Scott elnyeri a lány kegyeit, de az igazi próbatétel csak ezután következik: ha meg akarja tartani őt, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával. A Scott Pilgrim egy roppant kedves, bájos és őszinte „komédia az életről” koncepcióval indul, tele szimpatikus és nagyszerű karakterekkel, eleven, sziporkázó dialógusokkal és popkultúrális utalások tömkelegével. És aki gyanútlanul veszi kezébe az első kötetet, arra a vége felé szép kis meglepetés vár: O’Malley agyának elszállása következtében ugyanis egy koncert közepén az addig földön járó képregény egészen a sztratoszféráig ugrik, és a főszereplő egy videójátékba illő, szuperhősszerű küzdelmet folytat le Ramona egyik tetőt átszakítva érkező exével. Hogy ez hogy lehetséges, az lényegtelen, az író nem traktál minket mondvacsinált magyarázatokkal, a „stílustörést” teljes lazasággal és természetességgel vágja a képünkbe, és elvárja, hogy ugyanilyen hozzáállással fogadjuk. És így is fogunk tenni, mert addigra a Scott Pilgrim lendülete, energiája és életkedve rég magunkkal ragadott, és egyszerűen tudomásul vesszük, hogy az exekkel vívott élethalálharc ugyanúgy része az életnek, mint a kellemetlen szakítások és az anyagi problémák – posztmodern mágikus realizmus. A mangás képi világ egyébként pofátlanul egyszerű, de az arcokra kiülő érzelmeket egy-két alapvonás segítségével is nagyszerűen ragadja meg az alkotó. És ne feledjtétek: a 64-ütéses kombó a nyerő.