Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua. 

Ahogy a Kiképzés, úgy a Brooklyn mélyén is a rendőri munka mocskába, legaljába kalauzolja el a nőt, aki persze tudja, hogy a témában úgysem fognak soha jobbat csinálni, mint a The Shield, de azért arra a klisédzsungelre, amibe itt kergetik, mégsem számít. Az élete egyik legpocsékabb alakítását nyújtó Gere rögtön az első jelenetében szenvedő arccal a szájába veszi a pisztolyát, majd sóhajtozva ledönt egy pohár whiskey-t. Én vagyok eltévedve, vagy tényleg ordas nagy sablon volt az alkoholista, öngyilkos hajlamú, kiégett zsaru karaktere már 20 évvel ezelőtt is? (A kérdés költői.) Ugyanez a „kifinomultság” jellemzi a film egészét, beleértve a színészi játékot. Ha Ethan Hawke dühös vagy elkeseredett, akkor muszáj ezt üvöltözve, hadonászva, és hevesen gesztikulálva adnia a néző tudtára. Fuqua ugyanis nem bízik sem a színészei adottságaiban, sem a közönsége intelligenciájában, és fogalma sincs arról a visszafogottságról, azokról a nüanszokról, amik ahhoz kellenek, hogy egy ilyen súlyosan (és főleg: erőltetetten) borongós atmoszférájú film ne váljon önmaga paródiájává.

A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét.

A fináléban Fuqua persze összefonja a szálakat, de katarzis helyett félelmetesen giccses, tipikusan amerikai záróképet kapunk (avagy: a remény és megváltás mindig ott vár rád a sarkon, mindegy mekkora szarban gázolsz), előtte meg egy sor egészen kínos jelenetsort, amikben egy mindenféle egészséges visszafogottságra képtelen rendező metaforák segítségével igyekszik tanulságokat lenyomni a néző torkán. El lehet képzelni…