Amikor először láttam meg a The Machine Girl előzetesét, már tudtam, hogy eléggé kétesélyes lesz a dolog. Mert bár nyilvánvalóan kiváló szórakozást ígér egy szemrevaló japán leányzó, akinek egy hatalmas géppuskát applikáltak a baljára, hogy azzal szó szerint véres cafatokká lője az ellent, de ugyanakkor mindez magában hordozza azt a veszélyt is, hogy a dolog hamar sekélyessé, és túlzottan öncélúvá válik, amit már a felénél megun az ember. Az előzetes és Noboru Iguchi rendező korábbi filmjei alapján már nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, a baj pedig pontosan az, hogy végül azt is kaptam, amire számítottam, de sajnos semmi többet.
Ezúttal mintha a nagyobb elvárások terhe nyomta volna a rendező vállát, és ha nem is szalonképesebb, de valamivel konzekvensebb filmet akart volna készíteni, mint például a hasonló analógiájú Sukeban Boy. Az alapsztori egy hagyományos bosszútörténet, ami a filmet tekintve természetesen most is csak másodlagos: Ami öccsét és annak barátját halálba szekálják az iskolai nehézfiúk, erre a lány bosszút esküszik. A dolgot nehezíti, hogy a gyilkos fiatalok vezére egy ősi nindzsa klánból leszármazott jakuzafőnök fia, és az egész családja olyan hibbant, hogy a Texasi Láncfűrészes Mészárlás famíliája órákat vehetne tőlük. Ami első találkozása velük a lány bal alkarjába került. Ekkor a meggyilkolt öcs (szintén meggyilkolt) barátjának szülei egy a csonkra szerelhető géppuskával ápgrédelik Ami-t, majd ők is csatlakoznak hozzá a bosszúhadjáratban.
Értem én, hogy az ilyen típusú filmekben felesleges bármiféle ésszerű dolgot is keresni, de számomra akkor is nagyon zavaró volt, hogy ez az extrém gore-orgia, sokszor átcsap egy fárasztó és bugyuta paródiába. Mert míg jól elnevetgéltem a csontvázig legolyószórózott nindzsán, vagy az ujj-sushin, addig bizonyos részek esetében már úgy éreztem, mintha az effektek minősége és mennyisége akarná diktálni az iramot. Az egy dolog, hogy az erőszak öncélú, de amikor ezeknek a túlzott és céltalan használata elkezdi aláásni a film alapjait, az már egyáltalán nem tesz jót neki. Goreból is megárt a sok.
A trükkök a maguk szintjén kezelve egyébként szenzációsak, és bár nem árt óvatosságra inteni az érzékenyebb nézőket, azt kell, hogy mondjam, ez a fajta komolyanvehetetlen abszurditás általában véve sokkal szórakoztatóbb, mint a The Machine Girl történetét jellemző fekete humor. Bár elismerem, régen röhögtem akkorát, mint amikor megláttam az Ami-ék által legyilkolt tinédzser nindzsák gyászoló szüleiből összeálló csapatot, a Super Mourners Gang-et (Szuper Gyászoló Csapat)!
Mivel maga a történet és a karakterek is csak alibiből vannak, színészi alakításokról sem igazán beszélhetünk, elnagyolt és túljátszott szerepekről annál inkább. Az Ami-t alakító első filmes Minase Yashuro civilben szofterotikus J-idol, akinek a kamera előtti tapasztalata kimerül a fürdőruciban való hempergésben, társnője Asami pedig ugyanezt csinálja, csak fürdőruha nélkül. De mégis szeretjük őket, mert mindegyikük ultraszexi és a Shakespeare drámák amúgy sem állnának nekik jól.
A filmben az összes japán filmes sztereotípia helyet kapott, így a nindzsák, jakuzák, cuki iskolai egyenruhás csajszi, méterekre és literszámra spriccelő vér, harcművészet, szamurájkard, nemi erőszak(kísérlete), egyedül talán a szex maradt ki, nyilvánvalóan okkal. Tehát ha vevők vagyunk az ilyesmire, akkor tobzódhatunk a mókában, de valami még akkor is hiányzik. Persze tudom, hogy a The Machine Girl még csak véletlenül sem akar több lenni, mint aminek látszik, de aki hozzám hasonlóan már több ilyen jellegű filmet is látott, annak ez már valahogy kevés. Pontosan az történt, amitől féltem: a vérzivatarok és a testrész-esők, a közéjük beékelt vékony kis történettel együtt egy idő után unalmassá válnak, a meglepetések elfogynak, végül a másfél óra leteltét egy kellemes, de nem túl maradandó élménnyel nyugtázhatjuk.
A The Machine Girl valójában olyan, mint egy olcsó seinen (felnőtteknek szóló) manga, amibe a lehető legtöbb exploitation elemet belesűrítették, hogy aztán az átmeneti élvezetet okozó egyszeri abszolválás után a kukában, vagy legfeljebb a polc mélyén kössön ki. Guilty pleasure a javából, házibuliban haverokkal remekül el lehet rajta sörözgetni, de aligha hiszem, hogy időtálló klasszikus lesz belőle.
Utolsó kommentek