Severed #7

Történet: Scott Snyder, Scott Tuft
Rajz: Attila Futaki
Image Comics

Amennyire én tudom, magyarnak még nem adatott meg, hogy egy nagy amerikai kiadónál minisorozatot rajzoljon, úgyhogy Scott Snyder, Scott Tuft és Futaki Attila hétrészes képregényére már csak ezért is büszkék lehetünk – még örömtelibb, hogy nem csupán annak örülhetünk, hogy Futakinak sikerült, hanem annak is, hogy jól sikerült neki, és hogy a tengerentúli sajtó is nagyrészt szuperlatívuszokban beszél a Severedről. Nekem sajnos egy kicsit visszafogottabban kell fogalmaznom – bár előrebocsátom, nem honfitársunk munkája miatt. Futaki rajzai gyönyörűek, karakterei elevenek, akciói, horrorjelenetei dinamikusak és félelmetesek, színei csodálatosak, panelszerkezetei elegánsan tradicionálisak, de messze nem ötlettelenek, stílusa – ahogy Amerikában is megjegyezték – kellemesen európai. Ami picit ironikus, tekintve, hogy a sztori jellegzetesen amerikai. Középpontjában gyerekek állnak, akik az első világháború idején, nagy álmokat kergetve kelnek útra, hogy egyetlen fillér nélkül átszeljék akár az egész kontinenst, ha kell – és az úton valami szörnyűségessel akadnak össze, ami pont azzal az egyvalamivel táplálkozik, amiből bőven van nekik: reménnyel. A Severed lassan, aprólékosan építkező, nyomasztó hangulatú, klasszikus stílusú horror (ha minden igaz, eredetileg filmnek készült volna, csak hát a pénz…), ami mindebből kifolyólag egyben elolvasva hatásos igazán. Snyder és Tuft precízen, szépen írták meg a sztorit, sokkolások és ijesztgetések helyett a „lassú víz partot mos” elvét használták, és bár a finálé nem tud az a nagy csúcspont lenni, amit a hosszú, hangulatos felvezetés ígér (emocionálisan pedig sokkal korábban éri el zenitjét a sorozat), az eredetileg feleslegesnek tetsző keret végül mégis ügyesen zárja a történetet, sötét mosollyal súgva meg az olvasónak, hogy a gonosz örök és halhatatlan, ott van mindig és mindenhol, és nincs előle menekvés. Vagyis, nincs semmi baj a Severeddel, sőt, remek atmoszférájú horror, épp csak nem az az instant klasszikus, aminek a tengerentúlon beállítják, és nem kis büszkeséggel tehetjük hozzá: Futaki rajzai nélkül sokkal kevesebbet érne.

Amikor Liam Neeson a film legelején a szájába vette a puskája csövét, és kitört belőlem a lemondó sóhajtás, hogy „Ajj, de baromi érdekes, még egy öngyilkosságra hajlamos főhős”, még nem sejtettem, hogy a Fehér pokol (The Grey) milyen meglepetéseket tartogat.  Joe Carnahan, aki debütálása, a Narkó óta nem csinált igazán jó filmet, most megint megmutatta, hol lakozik az Úristen. Aki az előzetesek és a szinopszis alapján nyers, brutális, szikár, a lábujjkörme hegyéig férfias túlélőthrillert várt, az nem fog csalódni – viszont ennél sokkal többet is fog kapni. Filozofikus belső utazást, egzisztencialista merengést életről, halálról, mindkettő elfogadásáról, hitről és soha nem csillapodó harci szellemről.

A Drop Zone az a fajta filmzene, ami ritkán működik – pontosabban, kevés komponista van, aki működőképessé tudja tenni. Szinte véletlenszerűen strukturált, szinte átgondolatlan szimfonikus-elektronikus őrjöngés, ami úgy zuhan rád, mint egy háztetőről ledobott zongora. Hans Zimmer enyhén szólva túlkomponálta John Badham ejtőernyős akcióthrillerét (Halálugrás, 1994): végig az az érzésünk van, hogy a zeneszerző ezt a művet egy nagyobb, jobb, grandiózusabb filmhez írta, nem holmi ötlettelen producer seggéből előhúzott Holtpont-utánérzéshez. És még jó, hogy túlkomponálta: a Wesley Snipes főszereplésével készült középszerre ma már a kutya sem emlékszik, a score-ját viszont még mindig a ’90-es évek egyik legjobb akciózenéjeként szokás emlegetni. Ráadásul megszámolni is nehéz, hány trailerben használták már fel (legutóbb a Csizmás, a kandúr második előzetesét turbózták fel vele.)

A főszerkesztő úr már annak idején méltatta a sorozatkönyvek ambícióit Robert van Gulik kínai detektívje kapcsán, most rajtam a sor. Szurdi András filmrendező és író Privát kopó című szériájára még sokan emlékezhetnek a 90-es évekből. A krimi 6 részt élt meg az MTV műsorán, szereplőgárdájában olyan nevekkel, mint Kern András, Eszenyi Enikő vagy éppen Verebes István. Az író most könyvalakban tárja elénk a folytatást, de a formátum mit sem számít ennél a kellemes ponyvánál.  

Simon Zoltán Amerikából hazaérkezvén egy magánnyomozó irodát örököl elhunyt apjától, feleségétől pedig egy gyereket, Marcit, akit évek óta nem látott. A főszereplő megpróbálja összekötni a kettőt, tapasztalatok nélkül vág bele a detektívéletbe és a gyereknevelésbe egyaránt. Feje felett többször össze is csapnak a hullámok, amit sztoikus belenyugvással kezel, inkább a fia neveli őt, mint fordítva, ahogy a bűnügyek során is rengeteg segítséget kap a koraérett Marcitól. Mindez mégsem válik joggal irigyelhető legényéletük kárára, inkább összébb hozza a két karaktert, a kezdetben leküzdhetetlen távolságok dacára.

A Brad Meltzer-Rags Morales duó Identity Crisisa a lehető legkevésbé tipikus szuperhős-crossover, avagy event, ami valaha napvilágot látott az egyik nagy kiadótól. Nincsenek benne héroszi pózolások, hatalmas, a világegyetem sorsáról döntő csaták, a DC karaktereinek színe-javát felvonultató történet ugyanis nagyrészt érzelmi síkon játszódik – és nem akció-kalandba, hanem egy krimibe csomagolva, kifinomult alapossággal tárva fel egy gyilkossági ügyet, ami a szereplők nagy részét kényelmetlenül személyesen érinti. Meltzer legnagyobb érdeme – amiről az egyébként valóban durva retconok, mint holmi, a rajongókat dühítő vörös posztók, elterelik a figyelmet – hogy képes volt giccs és toposzok nélkül ábrázolni a hősök és családtagjaik kapcsolatát, éppúgy, mint az őket érintő tragédiákat.

És az egyik legnagyobb tragédia Robin (Tim Drake) apjának halála volt. A lenti oldal, amelyen Batman rábukkan a holttest fölött gyászoló fiúra, letaglózó, nyers emocionális erővel bír, köszönhetően részben a felvezetésnek (Batman tekintete, ahogy a batmobilban száguld a tett helyszínére, mellette Robinnal), részben a képi világnak. Morales az egész miniben fantasztikus érzékkel ábrázolta a karakterek arcára kiülő érzelmeket, és bár itt csak Robin riadt, kétségbeesett szeme látszik, az sokkoló fókuszpontként vonzza a tekintetet (még Batman köpenyének redői is arra vezetik az olvasó szemét), meghatározva az egész oldal hangulatát. Gyönyörűen átgondolt kompozíció, amelynek hatását a hősöket megnevező és leíró szövegdobozok fokozzák tovább (a sorozatban minden karaktert hasonlóképpen identifikálnak): „Batman és Robin. Árvák.

„Miről szól a film?” „Hát, van egy polgárháborús veterán, aki indiánok elől menekülve megbújik egy barlangban, ahol megöl egy fura idegent, és valahogy a Marsra kerül, és… és… ott izé… szóval mindenfelé harcol mindenkivel.” Igen, a John Carter egy nagy, egyenetlen, zagyva dramaturgiai moslék, amibe mindenki beledobálta a maga ötletét, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az összkép mennyire marad egységes és fogyasztható. Az egyszerű szórakoztatásra törekvő fantasy/sci-fi kalandnak van egy fontos tulajdonsága: akkor hatásos, ha cselekménye egyértelmű dimenziók mentén meghatározott.