Lesz konkurenciája a Lawlessnek, és ahogy elnézem, nem is akármilyen. Oké, Ruben Fleischer - Zombieland ide vagy oda - azért nem egy John Hillcoat, viszont Ryan Gosling egy picit jobb főszereplőjelölt egy fasza, tökös gengszterfilmhez, mint Shia LaBeouf.

(Aki nem tudná, mi fán terem Kalyber Joe – de hisz ez a geeekz! itt biztos mindenki tudja! – az pl. itt meg itt tájékozódhat arról, hogy mi jó maradt ki eddig az életéből.)

Amíg egyre szúrósabb tekintettel roppant türelmesen várunk a 2005-ben indult, és eddig elvileg hat, gyakorlatilag négy és fél részt megélt Kalyber Joe folytatására (kedves Pilcz Roland, most már rohadtul húzzál ám bele, mert már két bazihosszú éve nem kell sietned, még csak két éve jött ki az utolsó szám, igazán ráérsz), a szerző a második kötet felújításával kedveskedik az olvasóknak – meg persze saját önérzetének, önkritikus és művészi énjének (mondanám, hogy plusz a pénztárcájának, de kicsi a valószínűsége, hogy majd ebből vesz budai villát). Mert ha valaki a kezébe veszi a 7 éve megjelent A kezdetet és a két bazihosszú éve mindössze két szűk esztendeje piacra dobott Árnyakat, a kettő képi világa közti különbség enyhén szólva szignifikáns. Az immár amerikai karrierrel is dicsekedhető Pilcz Roland (a Zenescope kiadónak színezett képregényeket) stílusa már az első és a második könyv között is sokat finomodott, és most újra kiadja a régebbi számokat, felújítva, átdolgozva, újraszínezve.

Tim Burton végül eljutott arra a szintre, ahol a filmjét elnézve már szinte csak onnan tudjuk, hogy ő ült a rendezői székben, hogy a képek alatt Danny Elfman taktusai szólnak, hogy szerepet kapott benne a csaja, és hogy Johnny Depp hülye sminkben és még hülyébb frizurával ripacskodik.

Azt nem mondom, hogy az Éjsötét árnyék, egy népszerű ’60-as évekbeli gótikus horror-szappanopera szélesvásznú adaptációja rosszabb, mint az excentrikus direktor imidzsének előző koporsószöge, az Alice Csodaországban (bár ahhoz, hogy ezt igazán pontosan meg tudjam ítélni, az emlékezetemből megnyugtatóan, fokozatosan törlődő utóbbi filmet újra kéne néznem – és ehhez túl rövid az élet), de az legalább vizualitásában jellegzetesen burtonös volt.

A történelmi fikció mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A zsánerben rejlő lehetőségek száma határtalan, elég Fonyódi Tibor tudományos fantasztikummal, gnoszticizmussal kevert A Katedrális című könyvére gondolnunk, ami ugyanazt a korszakot próbálja boncolgatni, mint a címben fémjelzett mű. A római birodalom Néró uralkodása idején, a nagy római tűzvész. A korszakot belengő politikai intrika bemutatása  és az akció megfelelő adagolása terén hasonló elképzelések jellemzik a két művet. Azonban ahol Fonyódi betalál, ott Scott elcsúszik, könyvének veleje túlontúl pszeudotudományos, nézetei többször bizonyulnak radikálisnak, árral szembemenése erőltetett. A római kém kalandregénynek tökéletes lenne, könnyed dialógusai és bejáratott karakterei elvinnék a hátukon. A történelem egyes területei azonban igazi aknamezőnek bizonyulhatnak, a különböző hiedelmek összefolynak, a non-fiction elemek hitelüket vesztve hullanak alá.

Anthony Mann 1948-as film noirja egy szerelmi történet férfiaknak. A homme fatale két nő, illetve jelképesen – és valójában – jó és rossz között őrlődik, miközben nyomában lohol a rendőrség és az alvilág is, hogy rácsok mögé és koporsóba zárja. A korszak egyik rezidens B-noir színésze, Dennis O’Keefe (T-Men) alakította Joe a börtönből lóg meg barátnője, Pat (Claire Trevor, a Key Largo Oscar-díjasa) és főnöke, Rick Coyle (Raymond Burr) segítségével. Utóbbi a szabadság mellett még 50 ezer dollárt is ígér neki, ha már Joe miatta/helyette üli idejét a hűvösön, egy régi, félresiklott meló miatt.

Menekülés közben Joe túszul ejti Annt, a lelkes szociális munkást, aki gyakran látogatta őt a börtönben – de Ann legalább annyira tárgya Joe szexuális vágyainak, mint túsz. Valószerűtlen szerelmi háromszög alakul ki, miközben kiderül, hogy Rick 50 ezer dollár helyett inkább ólommal fizetné meg Joe szolgálatait – az mégiscsak olcsóbb.

Az egész filmet le lehetne lőni egy névvel. Amint kimondanám, leírnám, máris érthető lenne ezen sorok olvasóinak jó kilencven százaléka számára, hogy miért történik meg mindaz a szörnyűség azzal az öt fiatal fiúval és lánnyal, amit Joss Whedon kioszt nekik.

Az ilyenekről mondják, hogy jó éve van: Whedon szó szerint arat az Avengersszel, és mintegy a horrorrajongók beetetéseképpen, a szuperhősfilm premierje előtt pár héttel Hollywood csatába küldte ezt a moziját is. A Cabin in the Woods úgy műfaji idézettár, hogy egyes, egy az egyben átvett motívumoktól eltekintve mégsem érződik annak.

Az utóbbi időben aludtak a Batman marketingesei, de következő három hónapban biztos rákapcsolnak. Itt van pl. az új trailer, ami végre tényleg földhöz vág.