Anthony Mann 1948-as film noirja egy szerelmi történet férfiaknak. A homme fatale két nő, illetve jelképesen – és valójában – jó és rossz között őrlődik, miközben nyomában lohol a rendőrség és az alvilág is, hogy rácsok mögé és koporsóba zárja. A korszak egyik rezidens B-noir színésze, Dennis O’Keefe (T-Men) alakította Joe a börtönből lóg meg barátnője, Pat (Claire Trevor, a Key Largo Oscar-díjasa) és főnöke, Rick Coyle (Raymond Burr) segítségével. Utóbbi a szabadság mellett még 50 ezer dollárt is ígér neki, ha már Joe miatta/helyette üli idejét a hűvösön, egy régi, félresiklott meló miatt.

Menekülés közben Joe túszul ejti Annt, a lelkes szociális munkást, aki gyakran látogatta őt a börtönben – de Ann legalább annyira tárgya Joe szexuális vágyainak, mint túsz. Valószerűtlen szerelmi háromszög alakul ki, miközben kiderül, hogy Rick 50 ezer dollár helyett inkább ólommal fizetné meg Joe szolgálatait – az mégiscsak olcsóbb.

A Raw Dealt (nem, semmi köze ahhoz a másik Raw Dealhez) Pat, azaz egy nő narrálja, és már itt, a tipikus, karcos férfihangot helyettesítő lágy, melankolikus merengésnél, és Paul Sawtell azt aláfestő, hátborzongatóan gyönyörű zenéjénél (mintha egy gótikus horrorhoz íródott volna) olyan erős a film álomszerű hangulata, hogy a néző úgy érzi, mintha egy másik világba tévedt volna. A legendás operatőr, John Alton döntött kameraállásokkal, félig bevilágított, vészterhes árnyékokkal teli, klausztrofób helyszínekkel fokozza a hatást (az alagútszerű sikátorban játszódó végső leszámolás különösen erőteljes), a forgatókönyvíró pedig egészen bizarr fordulatokkal.

Mint amikor a menekülő trió meghúzza magát egy vidéki házban, hogy ott csöppenjenek teljesen véletlenül a közepébe egy gyilkos elmebeteg után folytatott rendőrségi hajszának. És az álomszerűség végzetszerűséget is jelent: ahogy Pat szerelme börtönből való szökését narrálja, nyoma sincs hangjában boldogságnak, megkönnyebbülésnek, noha a szökés maga sikeres – tudjuk, hogy kapcsolatuknak, akárcsak magának Joe-nak, befellegzett, a történet, amit mesélni kezdtek nekünk, sötét, és csúnya végre fut majd ki.

A főhős sorsának beteljesülése egy érzelmileg roppant ambivalens jelenetben következik be, aminek szinte elviselhetetlen feszültsége Mann egy korábbi noirjának, a Desperate-nak a végjátékát idézi (abban szintén Burr volt a rosszfiú). Alton kamerája egy hangosan kattogó óra üveglapját mutatja, amin a súlyos morális dilemmát átélő Pat arca tükröződik vissza. Vetélytársa, Ann halálos veszélyben van – ha eltitkolja Joe elől, együtt elmenekülhetnek, de élete végéig üldözni fogja a lelkiismerete. Ha elmondja Joe-nak, a férfi Ann segítségére siet, és talán mindennek vége. A jelenet végletesen fatalista, a szereplők útja egyetlen irányba futhat, nincsenek lehetőségeik, még ha ők maguk hiszik is, hogy saját, szabad akaratukból cselekednek.

A Raw Dealt ez a fatalizmus és álomszerűség emeli messze az átlag fölé, egyébként viszont meg-megcsikordulnak a fogaskerekei a nem eléggé kidolgozott karakterek miatt. Joe kapcsán például nem világos, miért bomlik utána ilyen rettenetesen két nő is, Rick pedig villan egyet, mint karóba húzandó pszichopata (brutálisan ráront egy nőre, mert az véletlenül meglöki), de egyébként kihasználatlan marad, és az őt játszó Burr sem olyan fenyegető, mint a Desperate-ben. Viszont tematikailag és képileg, legyen bármily kevéssé ismert, a Raw Deal a fekete filmek abszolút esszenciája.