A képregény, amiben a McDonald’s és a Burger King ölre ment. A Judge Dredd még csak alig több mint egy éve futott, amikor a mögötte álló fejesek, leginkább John Wagner és Pat Mills, kezdték kapizsgálni, hogy ebben a karakterben, ebben a világban több van az átlag, egy-két éves szavatossági idővel pályára lőtt 2000 AD-s szériánál. Az 1978 tavaszán indult, Roger Zelazny Damnation Alley című könyvének alapvetését kölcsönző The Cursed Earth volt az első nagy, fél év alatt leközölt Dredd-eposz, ami nem csak hossza, grandiózus mivolta, hanem hangvétele miatt is fontos a sorozat életében. A kis túlzással szimpla sci-fi akcióként elstartolt Judge Dreddben már azelőtt is voltak szatirikus, agyament kilengések, de Wagnerék gyógyszere itt gurult el először úgy igazán (az ezután indult The Day the Law Died-hoz már ők maguk hajították el jó messzire). Dredd és társai egy vakcinával igyekeznek Mega City One-ból a járvány tizedelte Mega City Two-ba, a posztapokaliptikus Amerika dinoszauruszokkal, mutánsokkal, őrültekkel, óriásokkal, robotokkal és egyéb finomságokkal teli senkiföldjén át.

Természetéből adódóan nehéznek tűnik megválaszolni a „miféle film a Felhőatlasz?” kérdést, minthogy a válaszadó sorolhatja a jelzőket, műfajokat, hogyizé, dráma, antiutópia, sci-fi, thriller, vígjáték, és ebből még mindig nehéz lesz összerakni a képet – de hé, no problemo, én itt vagyok, hogy leegyszerűsítsem a dolgot, és megkönnyítsem mindenki helyzetét, ráadásul egyetlen szóval: a Felhőatlasz egy bullshitfilm. Nem kell megköszönni.

Tudod, miről beszélek, de legalábbis már erősen sejted: nagyon hangos, de semmit nem mond, nagyon nagy, de kongóan üres, a szépelgésnek és a szemfényvesztésnek abban a koordinátarendszerében helyezkedik el, ahol annak különböző pontjain A forrás, a Mr. Nobody és a Maradj! is. Giccses, manipulatív, álentellektüel közhelygyűjtemény, ami úgy felhúzott, ahogy film már régen. Nem, nem azért, mert ez a legrosszabb, amit az utóbbi időben láttam, az talán túlzás volna. A Tykwer/Wachowski csapat Felhőatlasza azért botrányos, AHOGYAN rossz. Avagy inkább nézek egy Szellemlovas 2-t, vagy, hogy a művész urak életművében maradjunk, egy Speed Racert, mert azok legalább a maguk egyszerűségében nézhetetlen taknyok, és nem akarják elhitetni velem még azt is, hogy fontosak. (A könyv lehet, hogy tényleg az - nem olvastam. Elhiszem, hogy rohadt nehéz filmes alapanyag - nem érdekel.)

Buuuumm! Shuuuuuu! Bááááámmm! Vhoooooom! Hűűűűű! Haaaaaa! Itt az első Star Trek Into Darkness trailer, és mi tagadás, kábé nagyobbnak, látványosabbnak, eposzibbnak, durvábbnak tűnik mint az összes eddigi ST-film együttvéve, tényleg, vicc nélkül rohadtjól néz ki, csak félek, hogy már megint alig marad benne bármi, ami TÉNYLEG Star Trek.

UPDATE! Másodikként beszúrva egy pár nagyon (talán túl) beszédes plusz másodperccel hosszabb japán trailer.

Ha tetszett a Taken és a Point Blank, akkor helyben vagy, a Fehér éjszaka ugyanaz a holtegyszerű sztorival lendületbe rúgott „nincs megállás-nincs szusszanás” francia akcióthriller, mint azok. Keletebbről lehetne akár a Tony Jaa-filmeket példának hozni, mínusz harcművészeti bravúrok, plusz forgatókönyvi és rendezési kompetencia.

Vincent (Tomer Sisley, Largo Winch-énél jó pár eleganciaszinttel lejjebb, de még mindig hatékony nőmágnesként) egy mocskos zsaru, aki társával elrabolja egy gengszter, Marciano kábítószer szállítmányát. Pechjére a (rosszabb) rosszfiúk felismerik, és főnökük úgy dönt, gondját viseli hősünk tinédzser fiának, amíg a táskányi drogot vissza nem kapja tőle. Csakhogy mielőtt a csere lebonyolódhatna, a cuccnak lába kél, az ügyletbe pedig belekeveredik a belső ügyosztály és egy másik gengszterbanda is.

(Ez a cikk szerkesztőségünk legújabb tagjának, az 576Kbyte egykori főszerkesztőjének, Magyarország egyik jelenlegi legjobb videojáték-designerének, Theodore Reikernek a Geekblogos debütálása - WF.)

Másfél éves kislányom az ajtóban áll, jobb orrlyukából vaskos, méregzöld baktériumfonal lóg a felső ajkára. Kicsi nyelve kinyúl és finoman, akár egy csáp megtapogatja – majd egy határozott mozdulattal aláékelve, a másodperc tört része alatt szakítja ki és rántja be az orrváladékot a szájába. Hatéves fiam a kanapén hangosan hördül fel. – Fúúúj, milyen gusztustalan!

Az. De elgondolkodtató is. Előbbi gyermekem soha nem hallott Friedrich Bischingerről, még ösztönösen cselekszik; utóbbi már agymosás áldozata. A szülői agymosásé, ami a társadalmi kompatibilitás nevében cselekszik, a gondos nagyszülői programozásnak hála.

Magyar sci-fi? Élvezhető magyar sci-fi? Már az első szóösszetétel is nehezen értelmezhető, a második azonban már olyan komoly paradoxont idéz, amilyet még a Vissza a jövőbe egyik részében sem pipáltunk. Poszt-Zsoldos Péter talán ha egy maroknyi, a zsánerben értékelhető magyar írót sorolhatunk fel, köztük a regényírást széklábfaragó kisiparos lelkesedésével űző Nemere Isvánt (akinek azért valljuk be, voltak jobb pillanatai), a hazai, jó értelemben vett ponyvahős Leslie L. Lawrence számomra sokkal szimpatikusabb alteregóját, Lőrinc L. Lászlót, valamint a proto-cyberpunk Budapest és a magyar Neurománc megálmodóját, Gáspár Andrást. Érdekes módon a  hazai szerzői próbálkozások tekintetében a science-fiction sokáig mostohán kezelt kistestvére, a fantasy nálunk valamiért mindig is jobban ment, pedig a Szovjetunió ránk vetülő árnyékának köszönhetően olyan nagy nevektől lehetett volna tanulni, mint Asimov, a Sztrugackij-testvérek vagy akár a lengyel Lem. Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a kilencvenes évek magyar fantasy regénybummja a kétezres évekre teljesen elsilányult, a hajdani izgalmas szerzőket felvonultató Cherubion-antológiák és M.A.G.U.S. regények átadták oldalaikat a fantasy nemzetközi remekeit és új csapásait teljesen és totálisan ignoráló, írástudatlan ifjú titánoknak. A magyar sci-finek pedig még ez a röpke dicsőség sem adatott meg.

A fantasztikus gazdagságú 50-es évek után a 60-as évekre a japán filmipar a tömegtermelésre helyezte a hangsúlyt, és a jól bevált receptek alapján ontotta a szinte vég nélküli sorozatait. A sci-fi szériák aranykorát a két kérészéletű kis stúdió, a Shintoho és a New Toei indította el, ami nem is csoda, hiszen az anyacégekből a legradikálisabb, leginkább újító szellemű filmesek váltak ki, és mentek a saját fejük után. A pénzügyekhez nem értettek, így mindkét cég néhány éven belül csődbe ment, de rövid tündöklésük hosszú időre meghatározta a japán mozi irányvonalát szinte minden műfajban. A 60-as évek közepére tetőfokára hágott a kaiju (óriásszörny) mánia, a Toho Godzilla sorozata, a Daiei Gamera filmjei hatalmas népszerűségnek örvendtek. Ebből a tortából próbáltak lecsípni a többiek is, ami azt eredményezte, hogy 1967-ben az összes nagy stúdió jelentkezett legalább egy óriásszörnyes szuperprodukcióval. A Nikkatsu szatirikus Gappa - The Triphibian Monster-je a hangvétele miatt nem lett túl nagy siker, míg a Shochiku stúdió a valaha volt legbénább és legidétlenebb karakterrel, Girara-val próbálta megvetni lábát a piacon. Talán nem véletlen, hogy mindkét stúdiónak ez az egy óriásszörnyes próbálkozása volt abban az időben.