Ha tetszett a Taken és a Point Blank, akkor helyben vagy, a Fehér éjszaka ugyanaz a holtegyszerű sztorival lendületbe rúgott „nincs megállás-nincs szusszanás” francia akcióthriller, mint azok. Keletebbről lehetne akár a Tony Jaa-filmeket példának hozni, mínusz harcművészeti bravúrok, plusz forgatókönyvi és rendezési kompetencia.

Vincent (Tomer Sisley, Largo Winch-énél jó pár eleganciaszinttel lejjebb, de még mindig hatékony nőmágnesként) egy mocskos zsaru, aki társával elrabolja egy gengszter, Marciano kábítószer szállítmányát. Pechjére a (rosszabb) rosszfiúk felismerik, és főnökük úgy dönt, gondját viseli hősünk tinédzser fiának, amíg a táskányi drogot vissza nem kapja tőle. Csakhogy mielőtt a csere lebonyolódhatna, a cuccnak lába kél, az ügyletbe pedig belekeveredik a belső ügyosztály és egy másik gengszterbanda is.

Az expozíciót és az utolsó perceket leszámítva a Fehér éjszaka teljes egészében egyetlen éjszaka alatt játszódik a helyi kiskirály, Marciano éjszakai klubjában, amit amúgy az első téglától a film kedvéért húztak fel. Vincent villódzó diszkófények, üvöltő zene, agresszív félrészegek és letaglózó húshullámzások közepette navigál egyre idegesebben, egyre izzadtabban és egyre véresebben, fejében az ütemeket nem a hangszórók verik, hanem a fia idejére rászámoló, csak általa hallható óra.

A film lényege mindösszesen az, hogy egy pillanatra sem áll le. A bő másfél óra egy véget nem érőnek tűnő menekülés-, üldözés-, verekedés- és lövöldözésorgia, nyers, brutális és gyors akciójelenetekkel, amik, nem engedve a helyszín ihlette követhetetlen, modern vizuális káosznak, hatásosan és letisztultan felvettek, vágottak. Frederic Jardin író-rendező úgy készített pörgős rohanásfilmet, hogy az egészet egyetlen – bár változatos kisebb helyiségekkel teli – helyszínre korlátozta.

Persze az idő előrehaladtával azért foszladozik a cselekmény narratív egysége, erodálódik a hihetősége. Joggal merülnek fel az „xy miért nem ezt teszi/miért ezt teszi” kérdések, érződni kezd az eleinte abszolút természetesnek ható szituáció mesterséges elnyújtása, és veszítenek erejükből az egymást követő fordulatok: Ki korrupt, ki nem korrupt, éppen kinél van a táskányi drog, éppen ki kinek a szövetségese, éppen ki ki ellen játszik kétkulacsos játékot. Jardin amúgy dicséretes próbálkozása, hogy a szimpla sztorit intellektuális szempontból is mozgásban tartsa, a végére elfárad.

Szerencsére a Fehér éjszaka nem tart olyan sokáig, hogy mindezt komolyabban meg tudná sínyleni, és a vágtázó tempó általában egyébként is elég hozzá, hogy a nézőnek ne legyen ideje gondolkodni a bökkenőkön – a karaktereket sikerrel életre keltő apró, de lényeges nüanszok pedig megfoghatóvá, átélhetővé teszik az ámokfutást. Főleg igaz ez az apa-fiú kapcsolatra. A gyerek elrablása eleinte csak alibinek tűnik az akcióthriller kibontakozásához, de a végére ez jelent mindent, ez lesz a főhős rohanó-utazásának vége, a cselekmény sarokköve, a – kurvanagy bocsánat a giccses megfogalmazásért – dobogó szíve. Nem véletlenül az az utolsó jelenet, ami.