A GeexKomix mai különkiadásában az EpicLine második száma mellett két tavalyi magyar megjelenésről ejtünk pár karaktert. Apropó nincs, de összekötő kapcsot azért sikerült találni:  a nosztalgiát, amely visszavezet bennünket a megboldogult Kretén magazin fénykorába.

EpicLine Magazin #2

Szerzők: Tálosi András, Molnár Gábor
36 oldal, 690 Ft.

Megjelent a második száma annak a magazinnak, amely címe alapján akár a tökéletes epilálás trükkjeiről is szólhatna, de helyette inkább folytatásos képregényeket közöl, kizárólag magyar szerzőktől. A Tálosi András (Spuri) vezette alkotógárda halad tovább rendületlenül a megkezdett úton, a rendelkezésre áll 36 oldalon ezúttal is két történettel támadnak. Az első számban elindult Fekete holló rajzolóváltás miatt csak legközelebb folytatódik, helyére egy új, kizárólag az EpicLine számára íródott és rajzolódott történet került. A Szekerce és szemerce hihetetlen kalandjai, az első részből ítélve, fiatalabb korosztályt céloz meg, ezért akár szerkesztői baklövésnek is lehetne tekinteni, hogy ezúttal két komolytalanabb képregény került egymás mellé. A váltott rajzolókkal készült Busók második felvonása azonban egy szerencsés stílus- és hangnemváltásnak köszönhetően komorabbra fordult (a kawaii kisbusókból emberszabású szörmókok lettek), így mégiscsak megvan a szükséges ellenpont. 

Visszatérve a Szekerce és szemercére: Molnár Gábor képregénye vérprofi munka – egy nem túl bonyolult, de izgalmas történetet mesél el, tökéletesen adekvát stílusban (finom humor, kellemesen szellős panelek, vidám színek), és pont ott és úgy ér véget, ahogy kell. A magazin remek borítóját is Molnár Gábor készítette, bennem azonnal a régi Mozaik képregények emlékét idézte fel. Gyerekként imádtam azokat a történeteket, és alig vártam, hogy megkapjam az újabb adagomat. Ideális esetben az EpicLine-ra is hasonló, jóleső nosztalgiával fognak majd visszaemlékezni a „mai gyerekek”.

Janek Mitter, a Bunge Gimnázium történelem-filozófia szakos tanára egy nem annyira szép napon úgy ébred fel, hogy még a saját neve sem jut eszébe. Kábán az előző este benyakalt 6-7 üveg bortól, kivonszolja magát a fürdőszobához. Felesége a vízzel teli kádban fekszik – fejjel lefelé. Minden jel arra mutat, hogy a nőt az amnéziás férj ölte meg, aki a rendőrség kiérkezése előtt még gondosan kimosta a szennyes ruhákat és kitakarította a lakást.

A svéd Håkan Nesser regénye klasszikus krimiként nyit, majd az első harmadban átvált tárgyalótermi drámába, hogy aztán újabb fordulat következzen be. (Az elmegyógyintézetbe zárt Mitternek szép lassan kezdenek visszatérni az emlékei, amikor – utóbbi fejleménytől nyilván nem függetlenül – meggyilkolják.) A gonosz arcait illetően nem csak a pontos (al)műfajt nehéz meghatározni, de azt is nehéz eldönteni, mennyire illeszthető be a „skandináv krimik” mai vonulatába. Skandinávnak persze skandináv – bár nem derül ki, melyik országban játszódik – és megfelel a krimi összes kritériumának is, de még jóval a mostani „új hullám” előtt, 1993-ban íródott.  Nincs olyan erős hangulata, mint mondjuk Nesbø regényeinek, és a politikai-társadalmi kérdések sem izgatják a szerzőt, viszont a legfontosabb hozzávaló, a markáns nyomozófigura megvan benne. Nesser így írja le a főfelügyelőt: „Arcát telerajzolták a kék színű, repedt hajszálerek, s legalább annyira kifejező képet vágott, mint egy megkövült véreb. (…) Van Veeteren mozdulatlan ajkakkal beszélt, szeme mozgatása nélkül olvasott, és csukott szájjal ásított… sokkal inkább emlékeztetett múmiára, mint hús-vér emberre.”

Kezdő képsorok: Coogan seriffhelyettes (Clint Eastwood) nyitott dzsipjében ülve, fején cowboykalappal és egy kurva nagy napszemüveggel száguldozik valahol az arizonai sivatagban, majd elfog egy ágyékkötőre vetkőzött, hősünk érkezését sortűzzel honoráló, feleséggyilkos indiánt. Foglyát magával cipeli (a biztonság kedvéért azért előbb diszkréten gyomorszájon vágja a puskatussal), házának verendájához bilincseli, akár egy kóbor állatot, arra sem méltatja, hogy félig szívott cigarettájának dekkjét odaadja neki, inkább élvezettel eltapossa előtte a homokban, majd bemegy, hogy testi örömökben részesítse aktuális, fehérneműmodell-kvalitású csaját, úgy, hogy közben a sötétítőfüggönyt sem húzza be, hadd lássa szerencsétlen rézbőrű, milyen jó a fehér embernek. Coogan egyébként pozitív hős, ha a fentiekből esetleg nem derült volna ki.

A tévés szórakoztatás világában elvileg baromi nehéz komoly sikert elérni, mert szemben egy mozifilmmel, nem csak egyszer kell leültetni a nézőt, hanem minden héten, éveken át. Az ember azt hinné, itt nincsen pardon, nincs marketinges gimmick, ehhez tényleg baszott jónak kell lenni. De hányan voltunk már úgy, hogy néztünk, és néztünk egy sorozatot, hétről-hétre, puszta megszokásból? Mert egykor jó volt, és megkedveltük a szereplőket? Mert reménykedtünk, hogy hátha csak egy kis hullámvölgyben van, és majd megint jó lesz (ez igen ritkán fordul elő, de sebaj)? Hányszor volt, hogy éreztük, egy széria csak azért nem ért még véget, mert az, hogy „a csúcson kell abbahagyni” ugyan szép művészi hitvallás, de a csatornák fejesei inkább az „üsd a vasat, akkor is, ha már csak épphogy langyos” elvét vallják? Nem is beszélve az őszinte „ezen meg mit eszik annyi ember” értetlenkedésről. Alább összeszedtünk pár sorozatot, amik kapcsán ezek a kérdések megfogalmazódtak bennünk. Félreértés ne essék: nem szubjektív véleményről van szó, amit olvasni fogtok, az objektív, abszolút alapigazságok megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatása. Szólottunk. Szívesen.

Vallásos és filozófiai érdeklődésű emberekkel, filantrópokkal és részeg kamaszokkal remekül el lehet beszélgetni arról, hogy az ember alapvetően jó-e vagy rossz. A szeretet vagy a gonoszság gyökerezik-e mélyebben bennünk? (Lásd a témában a zseniális Sunset Limited című kamaradrámát.) Minden háborús hír, bombázás és iskolai lövöldözés után kivirágoznak a Facebook falán "az ember a leggonoszabb állat" jellegű kinyilatkoztatások, szomorú smiley-val a végükön, ahogy a négyes-hatoson két megálló között lecsap a morális megvilágosulás egy-egy okostelefonos tizenévesre. Csakhogy a "jó" és "rossz" fogalma ködös és pontatlan, függvénye földrajzi helynek, életkornak, nemnek, lelkiállapotnak és még ki tudja, minek - éppen ezért olyan alkalmas filozófiai rágcsának vagy drámák alapanyagának. A valóság azonban sokkal földhözragadtabb: úgy tűnik, az ember a többi fejlett életformához hasonlóan csupán belülről származó indíttatásainak engedelmeskedni próbáló élet-játékos (Richard Dawkins, pontosabban Desmond Morris szavaival élve: géngép). Nem jó és nem rossz: ugyanolyan állat, mint a többi. És ez sokaknak még szörnyűbb gondolat, mintha alapvetően a sátáni gonoszság örökségét kellene hordoznunk.

Eme méltatlanul mellőzött eurokult krimi, a Rabid Dogs hősei a '70-es évek szétzilált, morálisan talajt vesztett, politikailag forrongó, túlságosan is sok belső ellenségképet cipelő olasz társadalmának termékei, mondhatni salakanyagai, veszett kutyák, akiknek nincs vesztenivalójuk, ezért teli szájjal röhögve, a konstans pusztulás állapotában kapaszkodnak elszabadult ösztöneik pórázának végén.

A második világháborúban egy kis szovjet csapat egy titkos náci laboratóriumra bukkan, ahol Frankenstein őrülttudós unokája mechanikus rémkütyükkel felszerelt élőhalottakat gyárt. Ez egyrészt nagyjából egy tökéletesen geekmámorító háborús horror szinopszisa (szinte látom, ahogy csöpögnek a Wolfenstein-rajongók), másrészt egy figyelmeztetés a nyilvánvalóan gagyi, ostoba, mindenféle trendi posztmodern szarsággal, idézettel és popkult agyrémmel ész nélkül mixelt végeredményre. Mert az szinte kizárt, hogy egy ilyen film ténylegesen jó legyen. Ordít róla a túlságosan mély geekség, a minden áron coolságra törekvés, a kétségbeesett fanservice. Éppcsak nácizombik nincsenek benne, bár… attól függ, honnan nézzük. És valóban: a Frankenstein’s Army tényleg nem ténylegesen jó film. De mocskosul szórakoztató jófilm. Csordultig van gore-ral, impresszív maszkokkal, bábokkal, szovjet katonák harcolnak benne német cyborgokkal, és még üzenete is van. Bizisten.

Oké, szóval a jelek szerint az alkotóknak nem csak a szájuk járt, amikor valami "egész másról" és "politikai thrillerről" beszéltek. És bár egy ilyen botrányosan szar blockbuster év után, mint az idei, nem tudom, mennyire hihetek egy jól összerakott előzetesnek, de akkor is... ez bizony mocskosul jól néz ki. Nem csak látványos, de tökös, dögös, egyszóval: fasza.