Janek Mitter, a Bunge Gimnázium történelem-filozófia szakos tanára egy nem annyira szép napon úgy ébred fel, hogy még a saját neve sem jut eszébe. Kábán az előző este benyakalt 6-7 üveg bortól, kivonszolja magát a fürdőszobához. Felesége a vízzel teli kádban fekszik – fejjel lefelé. Minden jel arra mutat, hogy a nőt az amnéziás férj ölte meg, aki a rendőrség kiérkezése előtt még gondosan kimosta a szennyes ruhákat és kitakarította a lakást.

A svéd Håkan Nesser regénye klasszikus krimiként nyit, majd az első harmadban átvált tárgyalótermi drámába, hogy aztán újabb fordulat következzen be. (Az elmegyógyintézetbe zárt Mitternek szép lassan kezdenek visszatérni az emlékei, amikor – utóbbi fejleménytől nyilván nem függetlenül – meggyilkolják.) A gonosz arcait illetően nem csak a pontos (al)műfajt nehéz meghatározni, de azt is nehéz eldönteni, mennyire illeszthető be a „skandináv krimik” mai vonulatába. Skandinávnak persze skandináv – bár nem derül ki, melyik országban játszódik – és megfelel a krimi összes kritériumának is, de még jóval a mostani „új hullám” előtt, 1993-ban íródott.  Nincs olyan erős hangulata, mint mondjuk Nesbø regényeinek, és a politikai-társadalmi kérdések sem izgatják a szerzőt, viszont a legfontosabb hozzávaló, a markáns nyomozófigura megvan benne. Nesser így írja le a főfelügyelőt: „Arcát telerajzolták a kék színű, repedt hajszálerek, s legalább annyira kifejező képet vágott, mint egy megkövült véreb. (…) Van Veeteren mozdulatlan ajkakkal beszélt, szeme mozgatása nélkül olvasott, és csukott szájjal ásított… sokkal inkább emlékeztetett múmiára, mint hús-vér emberre.”

Van Veeterenről ezen kívül megtudjuk még, hogy nemrég elvált a feleségétől (az asszony mostanában megint hívogatja, valószínűleg vissza akarja könyörögni magát), felnőtt fia börtönbüntetését tölti, ő maga meg hajlamos a rossz időjárás kiváltotta depresszióra – és persze zseniális megérzései vannak. Mogorvaságának és cinikus humorának köszönhetően még úgy is szórakoztató figurának tekinthető, hogy a magánéletéről Nesser csak egy-két mondatban emlékezik meg. (Tekintve, hogy ebben a regényben tűnt fel először, nem kizárt, hogy a sorozat további köteteiben árnyalódik némiképp a személyisége.) Leghíresebb kollégájától, Harry Hole-tól nem csak az életkorát tekintve különbözik – már túl van az ötvenen –, de abban is, hogy igazi csapatjátékos. Négy beosztottjával közösen nyomoz, ami egyrészt örvendetes, mert ez a felállás mindenképpen hitelesebbnek tűnik a „magányos rendőr” tetszetős, de életszerűtlen mítoszánál. Másfelől viszont a kollégákat még annyira sem ismerjük meg, mint őt, nem többek egy-két vonással megrajzolt papírmasé figuráknál.

Ami a bűntény megoldását illeti, Nesser ravasz módon be is avatja a nézőt a nagy titkokba, meg nem is. Egy-egy fejezet erejéig betekinthetünk az igazi gyilkos fejébe, de anélkül, hogy tudnánk, kiről is van szó. Eközben követhetjük a nyomozást is, csakhogy a fontosabb információkat – mondjuk azt, hogy kire gyanakszik éppen Van Veeteren – visszatartja a szerző. Más kérdés, hogy ennek ellenére is kikövetkeztethető – nekem legalábbis sikerült – hogy ki lehet a gyilkos. A regény élvezeti értékéből ez nem sokat von le, mert szerencsére nem csak krimiként, hanem lélektani drámaként is működik a történet. Ez utóbbi kijelentés talán nem hangzik annyira biztatóan, de A gonosz arcai az éjsötét téma ellenére is kellemes és könnyed olvasmány, hála Nesser frappáns dialógjainak és egyszerre minimalista és szarkasztikus stílusának.

Animus Kiadó, 2012.