Andrew Dominik rendező és Brad Pitt alkotói együttese nem kimondottan nézőmágnesként, vagy bevételgenerátorként működik. A sztár jelenlétének ellenére sem Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című közös filmjük, sem e cikkben tárgyalt alkotás nem aratott osztatlan sikereket a nézők körében. Egy három órás, kínzó lassúsággal építkező, komor western esetében ez sajnos egyáltalán nem meglepő, mivel a  műfaj mostanság eleve nem találja közönségét, a Jesse James nyilvánvaló erényei - súlyos atmoszférája, finom alakításai, csodálatosan fényképezett képei - nem a kasszákba csengető tömegek, inkább a kritikusok szívét dobogtatják meg. Az Ölni kíméletesen esetében nagyjából ugyanez a helyzet. Dominik hiába fogta vissza magát, és írta a lényegesen befogadhatóbb, másfél órás hosszúságúra filmjét, messzire üvölt az egész koncepcióról, hogy súlyos bukásra van ítélve (nem is lett másként). Pedig az Ölni kíméletesen távolról sem tökéletes, de kifejezetten jó film.

• Folytatódik a tévésorozat-őrület. Weinsteinék sorozatot csinálnak a SIN CITYből, és ezt nem sokkal az augusztusban mozikba kerülő második film utánra tervezik - természetesen Frank Millerrel és Robert Rodriguezzel. Szintén Weinsteinék adaptálják tévére Stephen King A KÖD című kisregényét, méghozzá Frank Darabonttal, aki hat éve már rendezett belőle egy mozifilmet.
• 2015-ben jön az új PÉNTEK 13 film, aminek semmi köze nem lesz a 2009-es verzióhoz - a Paramount (amihez Nolan Interstellarjának kapcsán kerültek a jogok a Warnertől) egy teljesen új rebootot tervez. És állítólag found footage-jellegűt.

Év végi sörrituálé a szerkesztőséggel! Hogy a szofisztikált ünnepi hangulatot kellőképpen tudjuk ellenpontozni némi szigorúan visszafogott (aaaaallright) alkoholfogyasztással és barátságos filmes diskurzussal („Tarantinoakkoriskirály, a****anyád!”), december 20-án, este 8 órától szeretettel és gonosz vigyorral várunk benneteket az Élesztőben. Aki jön, az lehetőleg jelezze, és lehetőleg itt tegye.

Black Science #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Matteo Scalera
Image Comics

Nem számít, éppen mit csinálsz, bármit olvasol, nézel, vagy akár ha eszel, vagy kefélni készülsz, most azonnal félbehagyod, beszerzed a Black Science első részét, és aztán megköszönöd nekem a tanácsot. Nem kellene meglepődnöm rajta, hogy Rick Remender új képregénye szenzációs, egyrészt mert, hé, Rick Remenderről van szó (gondolom, már mindenki olvasta a Fear Agentet – aki nem, szégyellje magát, épp elég sokszor emlegettük már itt), másrészt meg, mert az Image Comics egyébként is valami elképesztő sikerszériát tudhat magáénak az utóbbi egy-két évben. Kb. hetente jelenik meg egy-két új sorozatuk, és nem egy közülük, baromi jó. Utoljára egyébként a Saga robbant akkorát tavaly, mint most a mindenfelé teljes joggal szanaszét dicsért, és a boltok polcairól pár óra alatt elkapkodott Black Science. Remender vad, gyönyörű, őrült sci-fit írt, ami, hasonlóan a Fear Agent egykori debütjéhez, már az első oldalak után mélyvízbe alámerülő hullámvasútra ültet, és még percekkel a megállása után is kóvályogsz tőle. Grant McKay egy anarchista tudós, aki veszélyes (fekete) tudományt használva, családjával és csapatával párhuzamos világokat fedez fel – pontosabban fedezne fel, ha jutna ilyesmire ideje, miközben kétségbeesetten rohan az életéért. A Fear Agenttel ellentétben a Black Science-ben a komédiának az írmagja sincs meg (a hal- és békaemberek jelenléte ellenére), kemény, eszeveszett tempót diktáló, súlyos tétekkel komolyan dobálózó, lehengerlő sci-fi-kalandról van szó. Az első rész csupa tempó, tempó, tempó, őrült ötletek, fantasztikus helyszínek, hajszál híján való megmenekülések, és Remender a háttérsztorit, a karakterrajzot, vagyis mindent, amitől a képregény ténylegesen életre kel, mesterien ágyazza bele magába az akcióba – nem áll meg dumálni, és magyarázni, amit tudnunk kell, azt menekülés és harc közben tudjuk meg. És a képek… az olasz Matteo Scalera karakteres arcokkal, szuperdinamikus vonásokkal, filmszerű élményt nyújtva dolgozik, de vizuálisan Dean White színvilága a képregény legnagyobb erőssége. Lehengerlő az a „másvilágiság”, amivel a lilás és zöldes árnyalatok lerohanják az olvasót, minden csodálatos, elegáns és eleven. Erről a sorozatról még sokáig, nagyon sokáig fogunk beszélni. (Rusznyák Csaba)

Noha a poliziesco filmek gyökerei egyértelműen a ’60-as évek vége felé keresendők (leginkább a nemrég elhunyt Carlo Lizzani Milánói banditák című, dokumentarista krimijében), általában a ’70-es évek elejének amerikai zsarufilmjeit jelölik meg az évtizedes divathullám fő katalizátoraiként – így pl. a Piszkos Harryt (nem elfeledkezve az olyan pár évvel korábbi művekről, mint a Bullit vagy a Coogan blöffje). Utóbbit azonban alig két hónappal korábban mutatták be, mint a Terrence Hill és Bud Spencer filmekkel elhíresült Steno A rendőrség megköszöni (La polizia ringrazia, 1972) című bűnügyi thrillerét, márpedig leginkább ennek sikere vezetett Olaszországban a poliziesco elterjedéséhez (arról nem is beszélve, hogy aztán A Magnum ereje is jól lekoppintotta). Arrafelé sosem voltak szégyellősek, ha divathullám-lovaglásról volt szó, úgyhogy akárcsak az éppen akkoriban elhalt előző trend, a spagetti western esetében, pár év leforgása alatt több száz rendőrfilm potyogott le a futószalagról.

Érdekes, mennyire más lenyomatot hagy egy ijesztő film egy-egy, a félelmetes dolgoktól egyrészt óvatosan távolságot tartó, másrészt azokhoz csak azért is vonzódó gyerek még éretlen pszichéjén. Hogy mire emlékszik belőle utólag, évek távlatából, hogy mi rémítette meg benne a leginkább, akár még akkor is, ha magát a filmet eleinte nem is látta, csak hallott róla. Itt van pl. a Rémálom az Elm utcában, ami pont akkor készült, és jutott el hazánkba, amikor az efféle filmek fű alatt, másolt kazettákon terjedtek, suttogásokkal kísérve. Van, akinek Freddyről a csíkos pulóver jut eszébe, van, akinek a vigyora, másnak meg éppenséggel egy lámpaoszlop, vagy (Ördög irgalmazzon a lelkének) Gergely Róbert. És az is érdekes, hogy ezek az ijedt pöcsök most mind itt vannak felnőttként (kac-kac), és ugyanazon a blogon osztogatják gondolataikat mindenféle istentelen filmről. Nosztalgiamód on.

Egy vérbeli geek igen könnyen boldoggá tehető. Ízlése hibátlanul belőhető, vannak bizonyos hívószavak (időutazás, űrlények, jódlizó nindzsák), melyeknek puszta említésére is összefut a nyál a szájában, akár Pavlov kutyájának a csengő hallatán. A született geek hálás fajta is: ha az általa preferált összetevőkből valami halványan szórakoztató keveredik ki, hajlamos túlzó kijelentésekre ragadtatni magát, bármikor kapható egy kis indokolatlan rajongásra. A menthetetlen geek ugyanakkor rendkívül óvatos, gyanakvó típus: ha megorrontja, hogy szívügyének kihasználásával pénzéhes hollywoodi producerek próbálják magukhoz édesgetni, azonnal visszavonul, bezárkózik, és obszcén szavakkal telezsúfolt blogbejegyzések, kommentek formájában juttatja kifejezésre dühét. Mert ugye mindannyian láttunk már olyan filmet, ami annak ellenére volt minősíthetetlenül rossz, hogy combfixes, karatéjozó iskoláslányok harcoltak benne sárkányokkal és óriásszamurájokkal. Ha egy film egyetlen jelenetében előkerül a Han shot first-dilemma, a Firefly és a Star Trek, egyrészről garantáltnak tűnik, hogy az alkotást imádni fogjuk, mert imádnunk kell, másrészt óhatatlanul felvijjognak beépített vészcsengőink: vigyázat, ezek nyilvánvalóan azt akarják, hogy megkedveljük őket.