Andrew Dominik rendező és Brad Pitt alkotói együttese nem kimondottan nézőmágnesként, vagy bevételgenerátorként működik. A sztár jelenlétének ellenére sem Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című közös filmjük, sem e cikkben tárgyalt alkotás nem aratott osztatlan sikereket a nézők körében. Egy három órás, kínzó lassúsággal építkező, komor western esetében ez sajnos egyáltalán nem meglepő, mivel a  műfaj mostanság eleve nem találja közönségét, a Jesse James nyilvánvaló erényei - súlyos atmoszférája, finom alakításai, csodálatosan fényképezett képei - nem a kasszákba csengető tömegek, inkább a kritikusok szívét dobogtatják meg. Az Ölni kíméletesen esetében nagyjából ugyanez a helyzet. Dominik hiába fogta vissza magát, és írta a lényegesen befogadhatóbb, másfél órás hosszúságúra filmjét, messzire üvölt az egész koncepcióról, hogy súlyos bukásra van ítélve (nem is lett másként). Pedig az Ölni kíméletesen távolról sem tökéletes, de kifejezetten jó film.

Markie Trattman még nem tudja, de élete legnagyobb hibáját követte el, mikor az általa üzemeltetett illegális kártyabarlangot saját maga rabolta ki. Megúszta, olyannyira, hogy később büszkén eldicsekedett kollégáinak leleményes trükkje részleteivel. Mikor Markie piti kaszinója ismét kirablásra kerül, az érintettek előtt nem lehet kérdés, ki a tettes. A vég elkerülhetetlen, menekülni felesleges, a megbocsátás esélye ellenkezik a világ szabályrendszerével.

Már Dominik első munkája, a kiváló Chopper is megmutatta, hogy a rendező ért a lepattant, sötét, emberközeli alvilág ábrázolásához. Az itt megjelenő gengszterek távolról sem idealizált, saját erkölcsiséggel rendelkező, elegáns, irigylésre méltó héroszok. Csupán emberek, akik végzik a dolgukat, teszik, amit tenniük kell, de sem magasabb meggyőződések, sem morális elvek nem támasztják alá tetteiket. Pénzt akarnak keresni: nagyjából ennyivel írható le tevékenységük. Életben próbálnak maradni, de ez esetükben igen nehezen érthető álláspont. Nincsenek távlati céljaik, csupán a felszínen maradás kényszere hajtja őket. Aki hibázott, vagy csak úgy tűnik, elcseszte: megdöglik. Gyűlöletnek, valódi indulatoknak sincs helye világukban, nem azért ölnek, hogy bosszút álljanak, egyszerűen csak így tartják illendőnek. Ez a rend, ez mozgatja az üzletet. Annak pedig mennie kell. 

Kétségkívül a profitorientált amerikai életforma termékei ők, ami anélkül is nyilvánvaló lenne, ha Dominik nem dörgölné lépten-nyomon az orrunk alá. Mondanivalója világos, mint a torkolattűz, ő azonban valamiért szükségesnek érzi azt a gazdasági helyzetről szóló híradóbejátszások formájában a szánkba rágni, vagy szépen, tagoltan elmondatni szereplőivel: "Amerika üzlet." "Amerikában egyedül vagy." "Mi nem vagyunk egységes nemzet". Szomorú ez az erőlködés, mivel minimális érzékenységgel könnyen felfogható az üzenet, bevételi szempontból pedig talán üdvösebb lett volna, ha az egyszeri amerikai néző nem realizálja, hogy az alkotók tulajdonképpen másfél órán keresztül sértegetik. A fájdalmasan nyilvánvaló mondanivaló erőteljes sulykolása sajnos aláássa a film működőképességét, a dialógok nem egyszer példabeszédeknek hatnak, még akkor is, ha a hangulat tekintetében néhol Tarantino és a Coen testvérek egyszerre kísértenek.

Ezeket a mondatokat sajnos a kiváló szereplőgárda sem tudja feledtetni, pedig az kétségkívül bivalyerős: a két, első látásra bukásra ítélt lúzer bűnözőt alakító Scoot McNairy és Ben Mendelsohn tenyérbemászó arroganciája bicskanyitogató, Ray Liotta figurája szánni valóan emberi, sorsa pedig mélyen tragikus, Brad Pitt minden megmozdulása rideg, kegyetlen és érzelemmentes, a film ékköve mégis a James Gandolfini által alakított lecsúszott, alkoholista bérgyilkos karaktere. A színész olyan árnyalt finomságokkal hozza mestersége legjavát, amivel a teljességgel taszító figurát képes szimpatikus vonásokkal felruházni, ráadásul példaértékű, ahogy megjelenése után nagyjából két másodperccel úgy érezheted, mindent tudsz személyiségéről. Az emlékezetes kameramunka szépen asszisztál a színészeknek, néhol kifejezetten hatásos megoldásokkal találkozhatunk, Greig Fraser operatőr esztétikusan, de nem öncélúan használja az extrém lassításokat, vagy a közegben szokatlan digitális trükköket.

A Killing Them Softly jobb ritmusérzékkel, gördülékenyebb cselekménnyel, kevesebb társadalomkritikával nyilván nagyobb érdeklődésre tarthatott volna számot. Örülhetünk, hogy alkotóinak van mondanivalójuk, érvényes üzenetük, de legközelebb annyit azért szeretnék kérni: nem kell azt annyira magyarázni. Lassú a felfogásunk, de nem ennyire. A népnevelési szándék hamarabb célba ér, ha finomabban adagolják. Csak lazán. Kíméletesen.