A Fringe egy üde színfoltját képezi a jelenlegi science-fiction tévésorozatok felhozatalának. A Stargate franchise közepes színvonalú harmadik nekifutása, nem hozta meg a kellő áttörést, míg az utóbbi hetek egyik legrosszabb híre a Battlestar Galactica kitűnő spinoffjának, a Caprica-nak a kaszája volt. Hozzá kell tenni, hogy majdnem egy időben ezzel a bejelentéssel adtak hírt arról is, hogy szabad utat engedtek egy újabb spinoffnak, a BSG: Blood and Chrome-nak. A Syfy többi sorozatáról inkább nem ejtenék szót, maradjunk annyiban, hogy a műfaj szerelmeseinek jobban esik mostanában egy az átlagoson valamennyire túlmutató sci-fi, mint egy falat kenyér. A Fringe már az első évad során is képes volt valami olyasmit elérni, amit társai meg sem tudtak közelíteni, és mostanra kijelenthetjük, végleg levetkőzte a kezdeti lámpalázat, kinőtte a kezdetben még meglévő gyermekbetegségeit, és hétről hétre egyre csak halmozza az izgalmakat. A harmadik évad már struktúrájában is végtelenül spoileres, így csak az kattintson a tovább mögé, aki tisztában az előzményekkel illetve a legfrissebb résszel.

A kritika Elmeboy nickű vendégbloggerünk klaviatúrájából született, a vállra emelést és az esetlegesen azt megelőző kátránybaforgatást illetően vele kell időpontot egyeztetni.

A reinkarnálódott Galaktika a közelmúltban kampányszerűen dobja piacra a miénknél boldogabb tájakon abszolút kánonnak számító, itthon azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert sci-fi és fantasy szerzők emblematikus (vagy legalább annak felfogott) műveit, jelen írás tárgya is az ilyen, szándékában hiánypótló kiadványok sorát gyarapítja. Sajnos nem szükséges túl komplex elemzés annak kimutatására, hogy gyakran miért csak szándékukban hiánypótlóak ezek a megjelenések, hiszen bár maga a célkitűzés nemes és megsüvegelendő, a tényleges kivitelezés olykor már-már horizontális mélyrepülésben húz el a léc alatt. A kiadó azt nem látszik észrevenni, hogy egy-egy jól csengő név vagy ígéretes cím édeskevés a boldoguláshoz, ha a magyar változat otromba ügyetlenkedései maguk alá gyűrik az eredeti erényeit. Mint ahogy történt ez most is.

Mi történik, ha a Szamuráj (Alain Delon), a Mestergyilkos (Charles Bronson), a Profi (Jean-Paul Belmondo), Dumbo (Chow Yun-Fat), Jason Bourne (Matt Damon), a Szellemkutya (Forest Whitaker) és a Magányos Férfi (Isaach De Bankolé) két akció között összefutnak egy Depeche Mode-klip forgatásán? Hát csendben megisznak egy pohár cappuccinót (illetve a Magányos Férfi szigorúan két espresso-t), Anton Corbijn pedig a háttérből filmezi őket. A tavaly a budapesti Ludwig múzeumban is kiállító, a Depeche Mode videók egyedi képi világát megteremtő élő klasszikus fotós-kliprendező három évvel az Ian Curtis biopic (Control) után újra mozifilmet forgatott.

A Galaktikomix gőzpunk képregényantológia aktualitása kapcsán folytatjuk a magyar képregényes élet szereplőivel készített interjúsorozatunkat az egyik legjobban várt cím, a Kittenberger készítőivel, elsősorban Somogyi Györggyel, hiszen Brazilt (avagy Tebeli Szabolcsot) már egyszer puskavégre kaptuk egy korábbi alkalommal. Megtudjuk miért nincs magyar Galambember sztorink, ki is tulajdonképp Kaputykin Ambrúzió, mit keres egy mechanikus orrszarvú Kongó Szabadállamban és melyik ismert író-riporter szerint is a Kittenberger a legjobb hír a házi pálinkafőzés legalizálása óta. Egy kattintás és mindenki magasabb műveltségi régióba kerül...

Magyar horror! - részben. 1993-ban két koprodukciós giallo készült, Argento olasz-amerikai Traumaja, és az olasz-magyar The Washing Machine Ruggero Deodatotól. Lehet vitatkozni azon, hogy a Trauma mennyire el van amerikanizálva, Deodato filmjénél a kulturális keveredés nem is kérdés: 98% benne az olasz mozarella és egy csipetnyi a Hungarian touch!

Az egyszerű, és mégis totálisan konfúz módon elmesélt történet egy gyilkossággal kezdődik, ami talán meg sem történt. A mosógépben talált hulla eltűnik, a lakás tulajdonosai, a három nővér egymásra mutogat, mindenkinek megvan a saját verziója mi lett Jurijjal a nagymosás után (Csehov és Rashomon in one!). "Megette a macska" hangzik az egyik lehetséges megoldás (sicc!), az ügyben nyomozó felügyelő pedig csak néz, mint a moziban. Elemi Ösztön, dear Watson....

Invincible #75

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Ryan Ottley
Kiadó: Image Comics

Vannak jelenetek, amik még az abszolút képregényszűzek és laikusok számára is mindennél meggyőzőbben demonstrálhatják annak a tételnek az igazságát, hogy a comic nem az irodalom holmi lebutítása, hanem egy saját, markáns narratív jellegzetességekkel rendelkező művészeti ág, ami képes olyan hatások elérése, amikre a könyv, vagy ha már itt tartunk, a film nem. Ilyen az Invincible 75. számában Viltrum elpusztítása, ami sem prózában, sem mozgóképen nem működne ilyen jól. 14, szinte dialógus nélküli oldal: miután egy fegyverrel, ami úgy képes áthatolni minden létező anyagon, mint kés a vajon, keresztüllövik a bolygó magját, a három renegát viltrumite (köztük a címszereplő főhős) a sugár nyomában átrepül a planétán, törmelékhalommá robbantva az egészet – de a csata az éppen felrobbanó bolygó körül is folyik tovább. Érzékeket ostromló, őrült intenzitás – mi lehet ennél epikusabb? Ez a jelenet pont annyira monumentális és emberfeletti, hogy még épp felfogható és átélhető legyen. Ennél nincs tovább. Ez az „ultimate destruction” jelenetsor. Michael Bay bekaphatja. Ryan Ottleynak meg szobrot kell emelni.

A Half-Life játék már sokakat inspirált különböző művek kapcsán. Brian Curtin egy igazi hardcore Half-Life rajongó, aki idejét és pénzét nem kímélve hozta össze az alábbi rövidfilmet. Az alkotás mindössze 1200 dollárból készült, gyönyörű beállításokkal és elképesztő CGI-vel. A rajongói film ismét rácáfol a dollár milliókból készült művekre, mivel bizonyítja azt, hogy a rajongás és a kreativitás szüleménye többet ér minden blockbusternél. A majd két perces film megtekinthető az ugrás után.