Mi történik, ha a Szamuráj (Alain Delon), a Mestergyilkos (Charles Bronson), a Profi (Jean-Paul Belmondo), Dumbo (Chow Yun-Fat), Jason Bourne (Matt Damon), a Szellemkutya (Forest Whitaker) és a Magányos Férfi (Isaach De Bankolé) két akció között összefutnak egy Depeche Mode-klip forgatásán? Hát csendben megisznak egy pohár cappuccinót (illetve a Magányos Férfi szigorúan két espresso-t), Anton Corbijn pedig a háttérből filmezi őket. A tavaly a budapesti Ludwig múzeumban is kiállító, a Depeche Mode videók egyedi képi világát megteremtő élő klasszikus fotós-kliprendező három évvel az Ian Curtis biopic (Control) után újra mozifilmet forgatott.

Az amerikai ’70-es évek krimijeit idéző filmplakátja, vagy a Herbert Grönemeyer melankolikus zenéjével kísért filmelőzetese sokat ígért: egy Corbijn-kaliberű vizuális művész szándékai komolyak, ha helyet kér az „ez az utolsó meló, utána kiszállok” címkéjű zsánerben. És a mai hollywoodi férfiszínészek közül erre George Clooney a legjobb partner: ő az, aki már évek óta megengedheti magának, sőt, láthatólag élvezi, hogy a nevével az átlagosnál furcsább, a fősodorba semmiképp sem sorolható filmekre csábítson be embereket. Olyan nézőket, akiket amúgy nem feltétlenül érdekelne a meghökkentő mesében bolondozó róka úr, az elidegenedett egek ura, vagy Jack, a következetesen oldschool amerikai bérgyilkos. Aki Clooney lenyűgözően visszafogott alakításában Neil McCauley középkorban ragadt rokona: a los angelesi high-tech apartman helyett szerzetesi cellához hasonló szobájában él, fekvőtámasz-felülés-fegyverszerelés napirenddel, mentorának (Johan Leysen) a Heat emlékezetes „30 másodperces szabályához” hasonló tanácsa („Don't make any friends...”) szerint, mobiltelefon nélkül („I'm not good with machines...” – mostanában lásd még: „Machete don't text.”). Nem csak pap barátjának (Paolo Bonacelli - a Herceg a Salo-ból) nyilvánvaló, hogy a múltja erőszakos: de azt csak nekünk engedi látni, hogy a fajtája is veszélyeztetett, mint a filmbeli Gran Sasso e Monti della Laga nemzeti park pillangója.

Balul sikerült akciója után a csendes dél-olasz kisvárosban, Castelvecchio-ban meghúzódó Mr. Butterfly látszólag csak kávézóról kávézóra sétálgat, valójában Jason Bourne módjára rögzíti az agyában a sikátorok labirintusát, és még az italt is behűti a pikniknek álcázott lőgyakorlathoz, ha az igazoltató rendőrök bort kóstolnának. És utoljára a T-101-est láttuk olyan gépiesen fegyverneveket felmondani, mint amikor Jack elsorolja egy puska elkészítésének szempontjait. Az amerikai azonban korántsem terminátor: a svédországi nyitójelenetben annyira coolan kortyolgatja a whisky-t és öleli a nőjét, mintha Roger Moore-t helyettesítené valamelyik James Bond film felütésében, és ahogyan Clara-t (Violante Placido – Cattani felügyelő lánya) nézi… Clooney legalább akkorát játszik a szemével, mint utoljára Johnny Depp a Közellenségek mozis fináléjában. A már említett „utolsó melót” vérprofim végrehajtó, de közben el-elálmodozó Jack mintha fél lábbal már nem is ebben a világban élne: a méregdrága italt kiönti, de a hófehér lepkét észreveszi – Anton Corbijn képein Castelvecchio purgatórium.

Hihetetlenül szimpatikus és ritka alkotói koncepció Corbijntől, hogy filmbeli alteregójához, a magát fotósnak álcázó Jackhez hasonlóan szerény, vállalja a korlátait („I don’t think God is too interested in me...”): nem akarja lemásolni, megújítani vagy felülmúlni a zsáner klasszikusait. Pontosan tisztában van azzal, hogy a zseniális Leone-hommage alatt a nézők figyelmét nem a bárból kisétáló George Clooney, hanem a háttérben bekapcsolt tévén futó Volt egyszer egy vadnyugat egyik kulcsjelenete fogja lekötni. A mozis elődök előtti hommage-ok sokaságában a legnagyobb főhajtás egyébként egyértelműen Sergio Leone előtt történik: a városba érkező Jack-et gyanúsan méregető helyiek, a kisváros vasútállomásán való idegtépő várakozás, vagy a „majdnem standoff” a lepattant benzinkút parkolójában mind-mind az olasz mestert idézik. Ahogy a történet kibontakozik, Jack egyszerre lesz Frank, a hidegvérű gyilkos, a villámgyors Harmonica, a sebesülten is továbblovagló Cheyenne, de még a rosszlánnyal szerelembe eső Brett McBain is. De az amerikai bátran merít, ahonnan érdemes: a mesterlövészek golyói Michael Mann-i pontossággal és hangokkal csapódnak be, egy párbeszéd a pappal („Ever wanted to be anything other than…”) szintén a nagy klasszikus Heat-et idézi, a bordélyház fényei Lynch világából ismerősek, a fináléban feltűnő Mária-szobor meg valamelyik John Woo leszámolásból érkezett.

Anton Corbijn tehát tudja, milyen elődök előtt kell meghajolnia, ha ebben a műfajban kirándul, ugyanakkor azt is, hogy mi az, amit ő hozzá tud adni a zsánerhez. („You understand the mechanisms.” – jegyzi meg Jacknek a pap.) Fotós háttere miatt magától értetődően még a leghétköznapibb beállítás - egy nyilvános telefon, egy ablaktábla, egy pályaudvari menetrend - is lenyűgöző, simán megállná a helyét külön fényképként bármelyik kortárs művészeti múzeumban. Az amerikai a várakozás filmje, ahol a kamera néha még olyan részleteken is türelmesen elidőzik, mint egy tolakodó pincér vagy egy harsányan kockás abrosz. Corbijn olyan döbbenetes műgonddal tervezi meg az egymást követő képeket, mint a cukrászok a filmbeli pasticceria kirakatába való, autentikus olasz süteményeket. És azt sem engedi, hogy George Clooney manírjai, Herbert Grönemeyer kísérőzenéje, vagy a National Geographicba való olaszországi tájak a történet fölé nőjenek. Corbijn stílusa leginkább Anthony Minghella eleganciáját idézi – talán nem véletlen, hogy valamelyik bárban felcsendül a Tehetséges Mr. Ripley betétdala, „Tu vuò fà l'americano”… És miközben Jack várakozik, a történet lassan, kiszámíthatóan, de hipnotikus erővel halad előre. A filmtörténetben számtalanszor elmesélt bérgyilkos-balladához Corbijn mindössze a saját különleges kompozícióit és gyönyörű képeit adja hozzá - és pont ezzel alkot nagyon emlékezeteset.