Bár a kritikusok általában nem tartják a legsikerültebb munkájának, a Phenomena Argento kedvenc filmje saját alkotásai közt, és az évek során a rajongótábor is megkedvelte. A film teljes élvezetéhez a befogadó részéről a narratív logikával és lineáris történetvezetéssel kapcsolatos elvárásainak az ablakon való lendületes kihajítása szükséges (nem mintha Argento filmjei kapcsán ez először lenne elengedhetetlen, mindenesetre a Phenomena kapcsán határozottan ajánlott).

Hollywood kreativitásának virágzása közepén köszönt be a klasszikus Piroska feldolgozása. Az Alkonyat rendezője szállítja számunkra, aki kicsit átértelmezi a dolgokat, és egy fantasy formájában tálalja majd számunkra, a piros kapucnis kislány történetét. A vérfarkasok mellett feltűnnek még démonok(?!) is, hogy az elmaradhatatlan szerelmi háromszög ismét helyet kapjon. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már alig várom. Magyar premier időpont még nincs, cím már van: A lány és a farkas. Amerikában már március 11.-től élvezheti a közönség. A mozikban debütáló, teljes hosszúságú előzetes a tovább után. Kibeszélő a hirdetés után.

Amerikai sportdráma az amerikai álom megvalósításáról – nincs még egy téma, ami olyan unalmas lenne, mint ez. Tele a padlás az olyan giccses önmegvalósító mozikkal, mint A remény bajnoka (émelygés) és A szív bajnokai (okádás), és nehéz elképzelni, hogy lehet még bármi újat mutatni e téren. Ráadásul a The Fighternek (akárcsak legtöbb hasonszőrű társának) kényelmes ürügye van arra, hogy egyáltalán ne kelljen eredetinek lennie: igaz történet alapján készült. Csakhogy a rendezői székben ezúttal nem Ron Howard ült, hanem David O. Russell, róla meg tudjuk, hogy nem szereti kivenni a részét a konvencionális filmkészítésből. Így az ír bokszoló, Micky Ward történetében egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint arra számítanánk – szerencsére.

Élménybeszámoló a Hungarocomixról, a nindzsafilmek idegrohamszerű áttekintése, melyik a legjobb Predator, most szar-e az Eredet vagy sem, Scott Pilgrim valóban megérdemelte-e a buktát, Seth Rogen való-e főszereplőnek, hogyan végződik a Preacher, Amerika kapitány sikeres lesz-e az arab államokban avagy mégsem - ilyen és ehhez hasonló érdekes és érdektelen filmes valamint képregényes dolgokról hallhattok véleményt Rusznyák Csaba, Bozók Gyuri valamint jómagam tolmácsolásában a Geekz legelső podcastjában, amellyel mostantól próbálunk rendszeresen, kéthetente jelentkezni. Véleményeiteket hányjátok ide alább.

Michele Soavit nem számítva, Michele Placido az, aki életben tartja az olasz maffiafilmek és poliziescok hagyományait az új évezredben. Az évtizedek persze nem múltak el nyomtalanul, az előzetesről ordít, hogy Placido elmúlt tíz-húsz év filmes gengszterábrázolásainak is nagy rajongója. A Vallanzaca, a 2005-es Bűnügyi regény bevált receptjét követi, ismét a hetvenes években járunk, és ismét egy bűnbanda karriertörténetét követhetjük végig. A trailer diszkógömbös retrohangulatot és rockzenére vezényelt leszámolásokat ígér, a végén a kötelező bukással. Hazai mozibemutatóról még csak álmodni sem merek. 0:38-nál, a napszemüveges férfi, nem kiköpött úgy néz ki, mint Tomas Milian?

Rendszeres olvasónk és jelenlegi posztunk vendégbloggere, a hagymásbab-fetisiszta és Piedone-rajongó elefes a nem olyan régen magyarul megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyvéről osztja meg velünk a gondolatait.

Noha Bud Spencer önéletrajzának bármilyen körülmények között örül az ember, a Nyitott Könyvműhely – a nyilvánvaló okok mellett - talán nem véletlenül időzítette a megjelenését éppen a karácsony előtti időszakra. Aki nem azzal töltötte az ünnepeket, hogy a karácsonyi maradékot a tévé előtt szopogatta, az is belefuthatott a jellegzetesen csattanó, mázsás pofonokba (és hogy már megint szerencsétlen Riccardo Pizzuti kapja a nagy maflásokat), mert a tévécsatornák bevett szokásukhoz híven, egymás között leosztva, orrvérzésig Bud Spencer (és Terence Hill)-maratont tartottak. A könyv megjelenését így akár aktuálisnak is tekinthetjük.

A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.