Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.

Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.

Ha egy ’60-as évekbeli spanyol horror egy bentlakásos lányiskolában játszódik, akkor mindenki lelki szemei előtt meztelen nők, leszbikus aktusok, S&M kínzásjelenetek és hasonló nyalánkságok villannak fel. Ugyan ezek az elemek valóban jelen vannak a ’69-es The Boarding Schoolban (La Residencia, illetve ismert The House that Screamed címen is), az ilyen szempontból a mégis a tipikus nevelőotthonos, börtönös, apácazárdás grindhouse-filmek antitézise. Excesstől megfosztott, művészi igényességgel megmunkált, gyönyörűen kivitelezett és hatásosan visszafogott drámai horror, a korszak egyik legjobbja, olyan filmek eszmei elődje, mint a Del Toro-féle Ördöggerinc – és méltatlanul elfeledett, ahogy író-rendezője, Narciso Ibánez Serrador is. Mindössze két mozifilmet dirigált, ezt és a Who Can Kill a Childot; mindkettő zseniális, és mindkettő a mai napig vár egy tisztességes DVD/BD-kiadásra.

• John Connor még csak majdnem biztos (Jason Clarke), Sarah Connor viszont már teljesen: Emilia Clarke fogja játszani a karaktert a TERMINATOR rebootban.
• A Disney elnöke azt mondta, hogy - az új STAR WARS forgatókönyve elvileg kész lesz januárra - dolgoznak egy új INDIANA JONES film elkészítésén is, de még nincs sztori, minimum két-három évet várni kell rá - a cég nem nagyon szól bele abba, hogyan csinálja a filmjeit a Marvel. Konkrétan: "Kiérdemelték maguknak a jogot, hogy kövessék a saját kreatív víziójukat."
• A Paramount rebootolja a CSUPASZ PISZTOLYt, főszerepben Ed Helms-szel.

Anyám ólomnehéz álmot ígér

„I will never get out of this world alive”
(Hank Williams)

Cataclysm: Ultimate Comics Spider-Man #2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Marquez
Marvel Comics

Ha valaki lemaradt volna: az Age of Ultron nem kifejezetten áldásos következményeként Galactus hipp-hopp áttranszportálódott az Ultimate univerzumba (Emmett doki is megmondta, hogy ha sokat szarakodnak a tér-idő kontinuummal, az előbb-utóbb eltörik, aztán mindenki baszhatja), ahol most éppen a Földet készül felzabálni, ott építve fel világpusztító gépét, ahol egykor New Jersey volt. Amerika Kapitány, Thor és társai, plusz a S.H.I.E.L.D. már megsorozták mindennel, ami létezik a világon és kisebb egy atombombánál, és semmire nem mentek vele. Pókember (azaz Miles Morales, de gondolom, ezt már senkinek nem kell itt magyarázni) és azok a fiatal szuperhősök, akikkel az utóbbi fél évben egyfajta csapatot alkottak, teljesen váratlanul találják szembe magukat a világvégével, és fogalmuk sincs, mit tehetnének. Ez a minisorozat az eddigi két rész alapján a legjobb, ami egy nagy crossover tie-injével történhet: az ilyenkor szokásos mesterkélt konfliktusok és marketinges gimmickek helyett Bendis a kataklizma árnyékában is főhőse személyes történetére koncentrál, vagyis sikerül neki az, ami pl. az említett Age of Ultronban nem: megtalálja az embert a monumentalitásban. Pókember társai, Bombshelltől Cloakig és Daggerig mind megkapják a maguk pillanatát, de természetesen Miles áll az események középpontjában – és hogy ez a mini tényleg nem csak egy tipikus event tie-in a sok közül, az abból is látszik, hogy Bendis olyasvalamit lép meg az aktuális szám végén, ami minden túlzás nélkül az eddigi legnagyobb mérföldkő az Ultimate Spider-Man sorozat történetében. A reveláció mélységesen emberi és drámai, ugyanakkor a hatalmas káosz közepette teljesen magától értetődő – egy régóta érő konfliktus forráspontjához érkeztünk, méghozzá elegánsan, természetesen. Alig várom, hogy megtudjam, mit kezd Bendis ezzel a szituációval, és még csak meg sem vagyok lepve. Az egész Ultimate világot már évek óta csak a Pókember széria miatt érdemes olvasni. (Rusznyák Csaba)

A kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és Az Ártatlanok után a témát csak futtában érintő The Pumpkin Eatert is ideszámítjuk, harmadjára a gyerek- és felnőttkor viszonyát boncolgató anyaghoz. Mint pályafutása során általában, ezúttal is biztos kézzel választott, már ami a forrásmű minőségét illeti. A feldolgozhatóság és értelmezhetőség azonban teljesen más kérdés, hiszen némely alkotás az eredeti közegén kívül egyszerűen vagy nem adja könnyen magát, vagy egyenesen képtelen működni. Így lehet, hogy az ősklasszikus Ray Bradbury egyik leghíresebb és legfontosabb regényének a Disney égisze alatti vászonra vitele minden jó szándékú igyekezet ellenére felemásra sikerült, ha meg gonosz (lélek) akarok lenni, egyenesen gatyába ment.