Henry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.

Miss Giddens, a kezdő nevelőnő szakmai tapasztalatlansága ellenére is megkapja álmai munkáját. Az elárvult, kiskorú kuzinjait nyílt közönnyel kezelő, dúsgazdag nagybácsi vidéki udvarházában kell felügyelnie azok szellemi-lelki gyarapodását, egyetlen kikötéssel: teljesen magára van hagyva, ha bármilyen probléma adódna, oldja meg, segítségre ne számítson. Papíron remek kis meló, hiszen ki ne akarna egy festői környezetben elterülő, több ódon épületből álló háztartásban dolgozni, ahol az egyetlen dolga két jól nevelt, bűbájos kisiskoláskorú gyerek felügyelete?

Mondjuk az, aki előbb sejteni kezdi, hogy az általa ismert személyzeten kívül mintha még minimum ketten lennének a házban, akikről elfelejtettek szólni neki, majd kisvártatva kideríti, hogy az előző nevelőnő az erőszakos, zsarnoki hajlamú ember hírében álló, majd furcsa halált halt inassal folytatott viszonya után öngyilkos lett. Ilyen körülmények között az se tesz jót az ember lelki békéjének, ha a gondjaira bízott gyerekek apránként életkoruktól és jellemüktől idegen viselkedést kezdenek tanúsítani.

Régi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.

Ha innen nézem, akkor Az ártatlanok egy ősi udvarházba zárt, szellemek által megszállt gyerekekkel viaskodó dadus sztorija, és mint olyan, hatásos. Csak éppen sunyi módon bőséges támpontot nyújt ahhoz, hogy amonnan is nézhessem, így viszont egy saját elfojtásaival küszködő, az elszigetelt környezetben apránként megőrülő nő katasztrófával végződő pokoljárása, ami sokkal kényelmetlenebb, mintha szimplán a kísértethistória mellett döntöttem volna.

A történetben a kisregény címe által sugalltakkal ellentétben csavar nincs, kétértelműség annál inkább, ami azonban erősebben odacsap, mint bármilyen, a történet utolsó pár percére tartogatott, meghökkentő fordulat. Egy hangsúlyos csattanó utólag ír felül mindent, egy kezdettől fogva lebegtetett kétértelműség viszont minden egyes jelenetnél, minden beállításnál és párbeszédnél agyalásra készteti a nézőt, és akkor már óhatatlanul be is vonja a történésekbe. Ez a motívum az első percektől fogva következetesen végigvonul filmen, és bár maga a főszereplő szerencsére soha nem kérdőjelezi meg saját szemszögének tarthatóságát (hiszen ez pont a jótékony balladai homályt oszlatná el), nézőként mindvégig azt érezzük, hogy itt valami többszörösen nincs rendben, és akkor nem is feltétlenül a távolban megjelenő, ijesztő alakokra és a kísértetfilmek többi, kikerülhetetlen kellékére gondolok: a környezet kicsit túl idilli, a házvezetőnő egy kicsit túl joviális, bár kínosabb kérdések feszegetésekor a megszokottnál szűkszavúbbá válik, Miss Giddens a paranoiává fajuló aggodalma mellett mindvégig kicsit túl naiv és elfogadó, a gyerekek meg olyan aranyosak, hogy az egyre sűrűbben adagolt, koravén megnyilvánulásaik annál nyugtalanítóbbak.

Clayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.

No igen, a gyerekek. Végső soron róluk szól a film, elég, ha a címet vesszük. Teljesen mindegy, melyik értelmezési lehetőség mellett döntünk, vagy egyáltalán döntünk-e bármelyik mellett, a névadás találó: a felnőttek útmutatására ráutalt, ám pőre nemtörődömségből magukra hagyott gyerekeknek mi más választásuk is lehetne, mint hogy a látott minták alapján megpróbáljanak minél gyorsabban saját identitást kialakítani? Márpedig ez nem egy egészséges folyamat, a végeredményen pedig egy jó szándékú, de végletesen nebántsvirág lelkületű és túl későn megjelenő anyafigura sem tud már változtatni, akkor inkább már csak rontani. Teljesen érdektelen, hogy a gyerekeket tényleg halott lelkek szállták-e meg, vagy csak referenciapontok híján szűrték magukba a legrosszabbat a környezetükből, nem számít, a dadusuk képzelődik-e, vagy csakugyan visszajárnak a lelkek a túlvilágról, a konklúzió tragédia és az ártatlanság elvesztése.