Mi teszi különlegessé Pókembert? Gyorsasága, ereje és állóképessége emberfeletti, képes a falon mászni, tornyok közt ugrálni, és az átlagnál jóval gyorsabban gyógyulni. Így aztán a normál embereknél jóval hatékonyabban veheti fel a harcot az igazság érdekében. De mi van akkor, ha egy csapásra egyenlővé teszed őt mindenkivel maga körül – és a két lehetséges módszer közül az izgalmasabbal, vagyis nem tőle veszed el a különleges képességeit, hanem sok millió más embert is felruházol velük? Ez Dan Slott és Humberto Ramos Spider-Islandjének kiindulási pontja: a Jackal nevű briliáns gonosztevő, és titokzatos főnöke Manhattan minden polgárából pókembert csinál.

Sokminden megváltozott a hálószövő háza táján az elmúlt egy évben. Amikor Dan Slott egymaga vette át a sorozat írását a 648. résszel, véget vetett egy csaknem négyéves, keserves hullámvölgynek, aminek bélyege (köszönhetően a hírhedt One More Daynek, és ostoba, unalmas, karakter- és mítoszromboló következményeinek) már örökre rajta marad a világ egyik legkedveltebb szuperhősén. Slott a legjobbkor jött – vagy mondhatnánk úgy is, az utolsó pillanatban. A Big Time című sztorifüzérrel meglépte azt, amit sok éven át folyton csak ígérgettek a Marvelnél: új irányba vitte a hálószövő történeteit, jelentősen megváltoztatva életkörülményeit, munkáját és szerelmi életét. Ironikus, hogy a szerkesztőség a főhős és Mary Jane házasságának retcon általi eltörlését annak idején azzal indokolta, hogy közelebb kell hozni őt a tinédzser olvasókhoz, azaz meg kell „fiatalítani”, most pedig Slott pont úgy takarít kontár elődei után, hogy minden területen határozott, magabiztos és saját erejéből sikeres embernek ábrázolja: csaknem fél évszázaddal első felbukkanása után Pókember, azaz Peter Parker felnőtt.

Az Agave a Geekzel közreműködésben felajánl 3 példányt (1-et minden nyertesnek) Christopher Moore a napokban napvilágot látott Prérifarkas Blues című könyvéből azoknak a szerencséseknek, akiket kisorsolunk. Ahhoz, hogy részt vehess a sorsoláson, küldj egy levelet erre a címre, és a levél tárgyába írd bele: Prérifarkas blues.

A leveleket november 14. reggelig küldhetitek.

A kiadó emígyen ajánlja a könyvet:

Egy rajongó rögzítette a new yorki forgatás alatt - meglepően jó minőség, elsősorban az 1080p kamerának köszönhetően. Tele van járművekkel és Macskanővel.

Otto Preminger 1944-es film noirjábán (eredeti cím: Laura) nincs semmi konvencionális, sem a korszak kontextusában, sem mai szemmel nézve. Kezdjük azzal, hogy a cselekmény gazdag emberek körül bonyolódik, pompás, fényben úszó apartmanokban, ragyogó éttermekben, sötét képű torokmetszők és piti gengszterek nélkül. Pedig éppen a noir volt az, ami a krimi műfaját lerángatta az arisztokratikus körökből az utca mocskába. Aztán vegyük a femme fatale-t, aki a játékidő nagy részében halott, a gyilkosságot, ami még a film kezdete előtt történik, és jó 10 perc eltelik, mire megpillantjuk az áldozat arcát, meg a nyomozót, aki csendesen, szinte passzívan jár-kel a gyanúsítottak közt, és egyiküknek még azt is megengedi, hogy folyton elkísérje őt. Az illető mellesleg egy korosodó újságíró, aki, bár üvölt róla a homoszexualitás, beteges féltékenységgel hajtott el minden más férfit a nála pofátlanul fiatalabb, azóta meggyilkolt nő mellől – pedig soha, még csak hozzá sem ért. És a „whodunit” ráadásul teljesen mellékes.

Az előzetes alapján én meg nem mondtam volna, hogy websorozat, sőt, ennek a trailernek az alapján, a hóttunalmas zombi-téma ellenére még meg is nézném...

Usagi az abszolút Jó. Tűpontos morális mérce, megingathatatlan erkölcsi szobor, az élet, az ártatlanság, a szépség szerelmese és védelmezője. Ha ez egy kicsit giccsesen, túlzóan hangzik, és nem kifejezetten izgalmasan, az csak azért van, mert az ember – köszönhetően főleg a piacot elárasztó amerikai művészetnek – hajlamos „nyugatisan” gondolkodni. Amiben a tengerentúli és a keleti kultúra metszéspontján manőverező Stan Sakai mérföldekkel jár államokbeli kollégái előtt, az pont az efféle abszolútumoknak a megkapóan természetes ábrázolása. Usagi lényege, hogy bár lépten-nyomon segíti az ártatlanokat (kedvességgel, munkával vagy karddal, amire szükség van), és egy pillanatig sem habozik szembeszállni a gonosszal, legyen akármekkora túlerőben, nem dicsfényben fürdőző hős. Mindez számára annyi, mint másnak munkába indulni. Nem is – annyi, mint kifújni az orrát, mint egyik lábát tenni a másik után, mint lélegezni. Számára ezt jelenti az élet.

Európa, 1981.

Teljes svunggal akartam magam belevetni a Sjöwall-Wahlöö páros legendás krimisorozatába, amelyet általában a Martin Beck-szériaként szeretnek emlegetni, helytelenül (Beck csak egyike a regények állandó főhőseinek.) Meglehetős meglepetésként ért, hogy összesen kettőt adtak ki nálunk a tízből: az ehelyütt tárgyaltat és egyik remekművüket, a Gyilkos a háztetőn-t (utóbbit már nem a Fekete-, hanem az Albatrosz-sorozatban.)

Az, hogy a magyar könyvkiadás ennyire elhanyagolta Sjöwallékat (élettársak voltak; a férfi, Per Wahlöö harmincöt éve halott, azóta az asszony egyetlen könyvet sem írt) egyrészt azért meglepő, mert az európai krimi, mint műfaj többek között nekik köszönheti mai formáját, másrészt meg azért sajnálatos, mivel a könyveik eszméletlenül jók.

Mostanában a skandináv krimik nagyon mennek, elég csak Stieg Larsson brutálisan sikeres Millennium-trilógiájára, Henning Mankell Wallender-regényeire vagy az izlandi Arnaldur Indridason Sveinsson-krimijeire gondolni. Tisztességesen megírt, modern munkák, tele olyasmivel, amit mára az olvasók kötelezően elvárnak a skandináv krimiktől: zord időjárást, zárkózott embereket tele emocionális problémákkal, szadizmust és mazochizmust, valamint piába menekülést doszt.