Otto Preminger 1944-es film noirjábán (eredeti cím: Laura) nincs semmi konvencionális, sem a korszak kontextusában, sem mai szemmel nézve. Kezdjük azzal, hogy a cselekmény gazdag emberek körül bonyolódik, pompás, fényben úszó apartmanokban, ragyogó éttermekben, sötét képű torokmetszők és piti gengszterek nélkül. Pedig éppen a noir volt az, ami a krimi műfaját lerángatta az arisztokratikus körökből az utca mocskába. Aztán vegyük a femme fatale-t, aki a játékidő nagy részében halott, a gyilkosságot, ami még a film kezdete előtt történik, és jó 10 perc eltelik, mire megpillantjuk az áldozat arcát, meg a nyomozót, aki csendesen, szinte passzívan jár-kel a gyanúsítottak közt, és egyiküknek még azt is megengedi, hogy folyton elkísérje őt. Az illető mellesleg egy korosodó újságíró, aki, bár üvölt róla a homoszexualitás, beteges féltékenységgel hajtott el minden más férfit a nála pofátlanul fiatalabb, azóta meggyilkolt nő mellől – pedig soha, még csak hozzá sem ért. És a „whodunit” ráadásul teljesen mellékes.

A Valakit megöltek (túlságosan árulkodó magyar cím) úgy kezdődik, mint egy álom: David Raksin méltán elhíresült, gyönyörű romantikus melódiája egy nosztalgikus, szomorú hangú narrációt és egy gazdagon, fényűző tárgyakkal berendezett lakás képeit festi alá. „Sosem fogom elfelejteni a hétvégét, amin Laura meghalt.” – halljuk. A vitriolos cikkíróhoz, Waldo Lydeckerhez McPherson nyomozó érkezik kihallgatásra, az említett Laura meggyilkolásával kapcsolatban. A gyanúsítottak száma szűkös: Lydecker maga, a nő vőlegénye, a szoknyavadász, simlis Shelby Carpenter, az utóbbiba szerelmes Ann Treadwell és a házvezetőnő, akiről messziről érződik, hogy a legyet is óvatosan terelgeti ki az ablakon. Ami közös bennük, hogy mind odáig voltak Lauráért – különösen a feminin vonásokkal bíró, peckes Lydecker, aki maga vezette be a nőt az elegáns és drága társasági életbe. És a lassan, rövid lépésekkel haladó nyomozás során maga McPherson is a halott Laura hálójába kerül.

Fantasztikus jelenet: McPherson éjszaka belép a nő lakásába, tölt magának egy italt, végigsimítja a bútorokat, parfümöt szagolgat, olvasgatja az asztalon talált leveleket, és bámulja a nő gyönyörű portréját, amit egy korábbi, művész hódolója festett róla. Szomorúságtól, magánytól, gyásztól és odaadástól lüktetnek a képek, nameg valami furcsa, bizarr, sőt, groteszk romantikától. Randevú egy halott szellemével egy kísértetházban. Aztán a halott, hús és vér, belép a kíséretház ajtaján, és kihívó hangon megkérdi az élőt, hogy mit keres ott. 

Bármilyen más filmben ez a fordulat mindent borítana. Preminger alig hangsúlyozza ki. McPherson megdöbben, majd egy rövid dialógus után kiderül, hogy mi történt, hogy a puskával arcon lőtt nő valójában nem Laura, hanem egy ismerőse volt – és nagyjából minden megy tovább a maga útján. Kivéve, hogy három férfi megszállottságának tárgya „ismét” él, és lélegzik. Aki magának akarta, továbbra is magának akarja, aki holtan akarta, még mindig holtan akarja, és aki a halottba szeretett bele, örül, hogy figyelmét egy élőre fordíthatja, aki történetesen ugyanaz. És ez áll a Valakit megöltek fókuszpontjában: a szerelmi megszállottság, nem a gyilkosság, az csak a díszlet, ami azt illusztrálja, hogy ez a megszállottság milyen messzire képes vinni valakit.

A film egyetlen problémás pontja a Laurát alakító Gene Tierney. Kétségkívül elegáns és gyönyörű, de nem képes átütő alakításra (sokkal jobb volt Jules Dassin Az éjszaka és a város-ában), és a mindenki szívébe beférkőző karakterhez szükséges plusz báj, varázs és természetes-erőteljes jelenlét is hiányzik belőle (képzeljük csak el helyette mondjuk Lauren Bacallt, Lana Turnert vagy Rita Hayworth-t…). McPherson szerepében Dana Andrews figyelemreméltóan jellegtelen, mintha álmosan, nemtörődöm módon bukdácsolna végig a nyomozáson – de ez furcsa mód jól áll neki, hisz egy olyan férfiról van szó, aki azután találta meg élete szerelmét, hogy az illető már meghalt. Vincent Price szinte felismerhetetlenül fiatal a hetyke Carpenterként (azért a hangját így is ezer közül megismerni) de még az ő tökéletesen hozott, visszataszítóan simulékony modora ellenére is, színészileg egy az egyben Clifton Webb viszi a vállán a filmet.

Lydeckerként irritálóan gőgös és affektáló, ugyanakkor rendkívül ravasz és intelligens, plusz bujkál benne egy jó adag csendes szomorúság és kétségbeesés is, a Laurához fűződő viszonyában rejlő kérdések, a lebegtetett homoszexualitásával együtt pedig különösen érdekessé teszik. Vajon valóban szerelmes a nőbe? Vagy egy projektként, ízlése, befolyása és intelligenciája diadalaként tekint rá, akit körbehordozhat a karján a felső tízezerben, mint valakit, aki egy senki volt, amíg ő, saját kezűleg ki nem emelte a tömegből? Vagy olyan tökéletességet jelképez a számára, aminek élvezetét puszta büszkeségből, és valamiféle torz igazságérzetből nem engedheti meg a nála „alacsonyabbrendű” férfiaknak? Vagy ez mind együtt? A film pszichológiája Lydeckerrel kapcsolatban működik a legjobban, és az egyetlen, amiért bűnössége nem teljesen nyilvánvaló már félúton, az, hogy Price karaktere olyan tenyérbemászó, hogy a néző nem tud nem az ő bukásában reménykedni.

Nem sokon múlt, hogy a filmnek ne legyen ilyen erős ütőkártyája. Premingernek egyrészt meg kellett győznie Webbet, hogy vállalja el a szerepet (a hangosfilm megjelenése óta a színpadra költözött, vagyis 14 év után ez volt az első filmes munkája), másrészt harcolnia kellett érte a stúdióval is, a fejesek ugyanis nem tartották őt alkalmasnak. A Valakit megöltek egyébként is hírhedten nehéz körülmények közt született. Daryl F. Zanuck, a Fox akkori alelnöke Rouben Mamouliant akarta rendezőnek (Dr. Jekyll és Mr. Hyde, 1931), aki viszont olyan csapnivalóan teljesített, hogy kénytelen volt végül Premingert engedni a kamera mögé, aki elődje munkájának nagy részét azonnal kikukázta. Zanuck később egy másik befejezést akart ráerőltetni a rendezőre, de egy újságíró barátja meggyőzte, hogy az elképzelése hülyeség. És valóban: az elképzelés az lett volna, hogy a végén kiderül, az egész csak egy álom volt (Fritz Lang egy amúgy remek film noirját is ez tette tönkre akkoriban).

Nem mintha amúgy nehezünkre esne álomként tekinteni a film cselekményére. Sajátos hangulata, zenéje és említett furcsaságai eleve pár lépéssel az éber, való világ talaja felett tartják (nem beszélve a néhány megmagyarázhatatlan sztori elemről, mint a gyilkos fegyver elrejtése, megtalálása, majd újbóli elrejtése), és persze a halott Laura azután sétál be élve az ajtón, hogy éteri portréja alatt az alkoholtól bódult nyomozó békésen elszenderül. Talán a Valakit megöltek tényleg egy álom, amiben egy magányos, keserű férfi ténylegesen megmentheti a nőt, akit szeret, ellentétben a valósággal, ahol csak az jut neki, hogy gyilkosát keresve igya le magát üres lakásában.