Usagi az abszolút Jó. Tűpontos morális mérce, megingathatatlan erkölcsi szobor, az élet, az ártatlanság, a szépség szerelmese és védelmezője. Ha ez egy kicsit giccsesen, túlzóan hangzik, és nem kifejezetten izgalmasan, az csak azért van, mert az ember – köszönhetően főleg a piacot elárasztó amerikai művészetnek – hajlamos „nyugatisan” gondolkodni. Amiben a tengerentúli és a keleti kultúra metszéspontján manőverező Stan Sakai mérföldekkel jár államokbeli kollégái előtt, az pont az efféle abszolútumoknak a megkapóan természetes ábrázolása. Usagi lényege, hogy bár lépten-nyomon segíti az ártatlanokat (kedvességgel, munkával vagy karddal, amire szükség van), és egy pillanatig sem habozik szembeszállni a gonosszal, legyen akármekkora túlerőben, nem dicsfényben fürdőző hős. Mindez számára annyi, mint másnak munkába indulni. Nem is – annyi, mint kifújni az orrát, mint egyik lábát tenni a másik után, mint lélegezni. Számára ezt jelenti az élet.

És ha nem volna ennyi tennivaló, ha nem kellene kardjával osztania az igazságot a világban, akkor csak vándorolna, élvezné a tájat, az emberek társaságát, az életet. A gazdátlan (nyúl)szamuráj, Usagi, mindenekfelett békét és megnyugvást keres. Sorozatának 10. kötetében ízelítőt kapunk abból, hogy mi lenne, ha megtalálná. Mondjuk, algát termesztene (a Kaiszo egy újabb érdekes és érzékletes "ismeretterjesztés" a korabeli társadalomról, életmódról), vagy épp bármilyen más, szükséges munkát végezne ott, amerre jár. Persze pusztán ebből nem lehet hosszú távon moralitástörténeteket írni, meg egyébként is, a világ egy kicsit zűrösebb hely ennél, így Sakai újra és újra nindzsákat, útonállókat és korrupt törvényszolgákat hoz Usagi nyakára. De a harcok között és alatt is áthatja a könyvet az a bámulatos tisztaság és egyszerűség, ami egyszerre jellemző a főszereplő lelkére és az író-rajzoló meseszövési technikájára.

Az Élet és halál között a nyúlszamuráj kalandgyűjteményeinek egyik legkevésbé konzisztens darabja. A sok rövid sztoriból összeálló kötet csak tessék-lássék alkot egészet, az egyes történetek között nagyon halovány, vagy olykor semmiféle kapcsolat nincsen, nemhogy tartalmi, de néha még tematikai értelemben sem. A Fekete lélek a többitől teljesen elütő horrorisztikus felhangok mellett még azért is kilóg a sorból, mert Usagi egy pillanatra sem bukkan fel benne (karaktereivel később még találkozunk majd), A bonc története pedig egy szimpla, de erőteljes, szűk négy oldalával is katartikus példázat a becsületről és a szamurájkódexről. A többi sztoriban a főhős a szokásos igazságtalanságokat gyógyítja kardjának élével, jellemzően egy-egy visszatérő figura segítségével (Kicune, Csizu).

A kevés átívelő szál miatt a 10. kötet nem olyan emlékezetes, mint az eposzi léptékű Körök vagy Daisó, de megvan a maga funkciója, már csak azért is, mert szükség van kisebb, „egyszerűbb” sztorikra is az említett nagyok között. És Sakai kihasználja ezt az alkalmat a múlt felelevenítésére, Usagi karakterének újrabemutatására: a kezdő oldalak felvázolják a főhős hátterét és jellemét, így az utána következő, minden előismeret nélkül is élvezhető pikareszk sztorik a teljesen új olvasók számára is egy ideális belépési pontot jelentenek a nyúlszamuráj világba. Igen, jól hallottad, nincs kifogás, nincs „de ez már tíz kötet, az túl sok” nyavalygás. Mész, veszed, olvasod, örülsz.