Beasts of Burden: Hunters & Gatherers

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
Dark Horse Comics

Nem tudom, Evan Dorkin mivel tölti mostanság ideje legnagyobb részét, de kurva jó lenne, ha azt a tevékenységet lecserélné Beasts of Burden képregények írására. Az az egy-egy sztori, amit nagyjából fél-, egyévente kapunk az utóbbi idők egyik legjobban és legszebben kivitelezett képregényes koncepciójához, messze nem elég. Aki még nem tudná: a Beasts of Burden egy Burden Hill nevű kisvárosban játszódó fantasy-horror, amiben a környéket bátor, hősies kutyák egy csoportja védelmezi a mindenféle sötét, természetfeletti erőkkel szemben. A Hunters & Gatherersben valami nagy, gyors és láthatatlan szörnyeteg tizedeli Burden Hill állatvilágát, ezért a kutyák (akik közt igazából van egy macska is) úgy döntenek, hogy csapdát állítanak a dögnek az erdőben. Az persze még veszélyesebb, mint hitték, és a „kapcsolatfelvételt” egy őrült hajsza követi, törő-dőlő fákkal, vérrel és halállal. Dorkinnak van érzéke hozzá, hogy már kezdettől fogva megteremtse a fenyegetettség érzetét, pusztán a dramaturgiai eszközök, a karakterek, a dialógusok remek használatával. Ez azért is fontos, mert Thompson cserébe nem az ilyenkor elvárt sötét, borongós képekkel dolgozik, ellenkezőleg: nagyon is gazdag, buja, zöldes, élettel és világossággal teli erdőkörnyezetet teremt, ettől is hat olyan természetesnek az egész. És persze attól, hogy az állatok tényleg állatok, hiába beszélnek, és rendelkeznek nagyjából emberi intelligenciával, attól még nem holmi disneys sztereotípiák, külsejük nem antropomorfizált. Dorkin és Thompson történeteiben valószerűtlen, de annál kielégítőbb házasságra lép egymással a realisztikus horror és az állatos fantasy. A záróképek pedig, amik egy még nagyobb fenyegetés érkezését jelzik előre, megint megnehezítik, hogy türelemmel várjuk a ki tudja mikor érkező folytatást. (Rusznyák Csaba)

Moon Knight #1

Történet: Warren Ellis
Rajz: Declan Shalvey
Marvel Comics

Moon Knight a hetvenes években népszerű Werewolf by Night képregénysorozat címszereplőjének egy eldobható, kétdimenziós ellenségeként kezdte, majd lassan huszadrangú (vendégszerepek a Spectacular Spider-Man és Defenders füzetekben), tucathős (reflektorfény a The Amazing Spider-Manben) és C-listás (West Coast Avengers tagság, saját limitált széria) kategóriából a kétezres évekre felküzdötte magát a cserepados hősök közé (saját ongoing sorozat és Secret Avengers belépő). Mindennek fikarcnyi jelentősége sem lenne számomra, ha 2011-ben nem jött volna Brian Michael Bendis és Alex Maleev, akik egy csapásra olyan karaktert varázsoltak belőle, hogy a kedvenc alulértékelt Marvel hőseim egyikévé vált (a trió másik két tagja Jamie Madrox és Danny Rand). Képzeljük el, hogy Bruce Wayne-t is lelövik a szüleivel együtt, majd egy titokzatos erő (fogjuk rá, hogy Khonshu, az egyiptomi holdisten) feltámasztja őt, és új életét a bűnüldözésnek szenteli. Kis bökkenő, hogy ez az egész újraélesztés mizéria kissé megviseli az elméjét és egy jóféle disszociatív identitás-zavart (gyermeknevén többszörös személyiségzavar) fejleszt ki, ami összemossa a fejében elképzelt dolgokat a valósággal (mondom, hogy óvatosan ezzel a holdisten teóriával). Az éjszaka elrejtő fekete köpeny helyett fehéret ölt, mert ő egyenesen azt akarja, hogy a bűnözők LÁSSÁK, amikor eljön értük. Moon Knight annyira problémás, hogy egy jóérzésű szuperhős sem mer vele mutatkozni nyilvánosan, és a Bosszúállóknak is csak titokban tagja, ha egyáltalán, mert DID, ugye. A Los Angeles-i milliomos filmproducer, aki a saját titkos eredettörténetéből forgat tévésorozatot (ami természetesen oltári bukás lesz) és saját renegát S.H.I.E.L.D. ügynöke van, személyesen vezeti fel az Age of Ultron Marvel-eseményt, amikor komoly veszteségek árán, de street-level, B-listás hősként legyőzi Nefaria grófot. Bendis itt sajnos leteszi a lantot és Marc Spector elhagyja Hollywoodot. Enter Warren Ellis. Moon Knight áthelyezi operatív főhadiszállását New Yorkba, és segít a rendőrségnek leszámolni egy sorozatgyilkossá vált ex- S.H.I.E.L.D. ügynökkel. Az ember várja, hogy mikor gurul el szokásos módon Ellis gyógyszere, de úgy tűnik, ő is és Marc Spector is egész jól megbirkózik sajátos elmezavarával. Azután belebotlunk a jelenetbe, amiben Moon Knight a (talán nem is létező) pszichiáterével kezd el beszélgetni arról, hogy valójában nem is személyiségzavara van, és nem egy ókori isten sugallatait hallja, és akkor rádöbbenünk, hogy hősünk nem pusztán őrült, hanem totálisan és menthetetlenül megzakkant. Ráadásul ezt nem csak mi, de ő is tudja, és ekkor terül el igazán a széles mosoly az arcunkon: minket most totálisan és menthetetlenül megvettek kilóra. (Nagy Krisztián)

Starlight #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Goran Parlov
Image Comics

Ha van képregényíró, akinek a megnyilvánulásait és óriásira fúvódott egóját nem bírom elviselni, az Mark Millar (van még kérem Jodorowsky is, de ő Dalíhoz hasonlóan már annyira veszélyesen szédeleg a zseni és az egomániás őrület határán, hogy neki megbocsátom), de azt meg kell adni, hogy időnként tényleg beletalál nem csak az én, de úgy en bloc a képregényrajongók ízlésébe. Legutóbbi húzása, ami az egyik kedvenc alzsáneremet, a planetáris románcot tálalja új köntösben, első ránézésre akár európai szerzők munkája is lehetne. Ez elsősorban annak a horvát származású Goran Parlovnak köszönhető, aki egy ideig az olasz fumettiket kiadó Bonellinek dolgozott a Dirty Harry-szerű Nick Raider sorozaton, ami meg is látszik a Starlight képi világán: kicsit mintha Moebius és Jodorowsky gyermekére, a soha meg nem született Dűne film storyboardjainak hamvaiból főnixként előemelkedett Incal sorozatra hajazna. Edgar Rice Burroughs John Carteréhez hasonlóan Duke McQueen is átkerül egy távoli planétára, ahol igazi hőshöz méltóan legyőzi a zsarnok uralkodót, és felszabadítja a bolygó népét. A Földön maradt szerelme azonban hazahívja, így maga mögött hagyja a dicsőséget egy unalmas, kispolgári, ám boldog életért cserébe. Odahaza persze a csodás visszatérést követő ünneplés után az újságok elkezdik feszegetni a fantasztikus utazás részleteit, és a hős tesztpilóta hamarosan hiteltelen, de ártalmatlan bolonddá válik. Mindezt Millar nagyszerű érzékkel adagolja, ide-oda ugrálva az időben érkezünk meg a megöregedett, lelki társát elvesztett, magányossá vált tragikus hőshöz. Profin kivitelezett prológus, hiszen a java még csak most következik, legalábbis ezt ígéri nekünk a füzet utolsó oldalán integető cliffhanger. Jobb, ha bekötjük a rakétahajó biztonsági öveit, mert ez igen élvezetes utazásnak ígérkezik. (Nagy Krisztián)

Swamp Thing #28

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pina
DC Comics

Lassan egy éve lesz, hogy Charles Soule átvette a Swamp Thing írását Scott Snydertől, akinek a Jeff Lemire Animal Manjével közös sztorija az egész Új 52 egyik (?) legnagyobb ékköve volt. Ami azt illeti, Snyder még jobb munkát végzett, mint a sokkal erősebben hype-olt Batmannél, ami egyébként persze, hogy sokkal erősebben hype-olt, hiszen Batman (és ráadásul még tényleg baromi jó is). Innentől kezdve Soule-nak veszettül nehéz dolga volt, hogy felnőjön elődjéhez (főleg, miközben a fél DC kreatív romokban hever körülötte), de lassan komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy nem csak fel, hanem lassan már túl is nő rajta. A franchise-jellegű sorozatok esetében az író iszonyatos mennyiségű sztorira és karakterre építhet, de ez általában inkább jelent hátrányt, mint előnyt, hiszen folyamatosan gúzsba köti a kontinuitás és az ismétlés veszélye. Soule viszont az eddigi 10 rész alapján azon kevesek közé tartozik, akik képesek ebből előnyt kovácsolni maguknak: mesterien használja ki Swamp Thing képességeit, a „Zöld” koncepcióját, folyamatosan izgalmas egyensúlyban tartja a főhős személyes drámáját és útkeresését a változatos formákban tálalt globális témákkal, és tele van jobbnál jobb ötletekkel. A konfliktus Seedrrel, a párbaj, a „halál”, az elmerülés a Zöldben, és az onnan való menekülés a „Parlament” kiiktatásával mind szépen végigvitt, izgalmas és fordulatos sztorik voltak, amik elegánsan egyensúlyoztak a mítoszteremtő fantasy és a horror határmezsgyéjén, és – ami fontos az efféle sorozatoknál – nem félték újra és újra felrúgni a status quo-t. Soule behozott magának egy sor új karaktert (kezdve Capucine-nal, akinek eredetét ebben a számban ismerjük meg, és akinek van egy nyúlfarknyi, de annál intenzívebb összetűzése a főszereplővel), és szépen építgeti a saját Swamp Thing „univerzumát”, kinőve közben az elődei árnyékából. Jelenleg ez egyértelműen a DC egyik legjobb sorozata, Soule-ra pedig jobb lesz odafigyelni, mert igen izgalmas dolgokat csinál (ld. még: She-Hulk, amit a legutóbbi GeexKomixban Nagy kolléga méltatott). (Apropó: nyilván sosem fog megvalósulni, de tökre elolvasnék egy Soule-Dorkin kollaborációban születő Beasts of Burden/Swamp Thing crossovert. Több értelme lenne, mint a legtöbb létező crossovernek.) (Rusznyák Csaba)

Terminator Salvation – The Final Battle #4

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Pete Woods
Dark Horse Comics

Sosem voltam a befutott filmes, sorozatos és videojátékos franchise-ok képregényadaptációjának híve (a nyolcvanas évekbeli Fazekas-féle, fekete-fehér füzetek természetes, egyértelmű és vállaltan szubjektív kivételt képeznek), így a Dark Horse Star Wars, Buffy, Mass Effect, Serenity és Terminator sorozatai is teljesen hidegen hagytak. Eddig. Most ugyanis nem kisebb név, mint maga Straczynski vágta abba a borzasztóan szívós, göcsörtös és hatalmas fába a fejszéjét, amit a Terminator-univerzumnak hívnak, és amit az alapfilmek, a sajnálatos módon trehányul összehányt tévésorozat, a képregények, a könyvek és maga az időutazás gimmickje olyan ingoványos, életveszélyes mocsárba helyezett, hogy Swamp Thing legyen a talpán, aki fogást talál rajta. Ezt a gordiuszi csomót egy huszárvágással megoldották, ugyanis Straczynski pont ott veszi fel a történet fonalát, ahol a negyedik, sokak által köpködött (én nem vagyok köztük, de mennyire nem ám!) film befejeződött és egyrészt elkezdi kitölteni az üresen maradt foltokat, másrészt összekötni a negyediket az első filmmel (Kyle Reese visszatérése a kilencvenes évekbe, hogy találkozzon Sarah Connorral, és megfoganhasson a jövőben fölötte mentorkodó John Connor), harmadrészt pedig előkészíti az emberiség végső rohamát a Skynet ellen, hogy megszerezhessék az időgépet, és semmissé tegyék a gépek uralmát. Az egész időutazás-mizéria természetesen meglehetősen kétségessé teszi ennek sikerét, de jelenleg még „In Straczynski we trust!” pólót viselve olvasom a történetet, hiszen egyelőre csak a harmadánál tart (a négyes számnál a tizenkettőből). A sztori két idősíkon zajlik: 2003-ban három felturbózott T800-as és a jövőbeli ellenállás egy katonája fut versenyt egymással, hogy elkapjanak egy szökött sorozatgyilkost, 2029-ben pedig a Skynet által életben tartott dr. Kogan készíti elő a Marcus Wright-féle prototípus fejlettebb verzióját, amihez a múltban üldözött szökevény elméjére van szüksége. Amennyiben a kísérlet sikerül, a Skynet legnagyobb hiányosságát (azaz, hogy képtelen az emberek fejével gondolkodni)  tudják kiküszöbölni, ez pedig semmi jót nem jelent az éppen a Skynet wyomingi központja ellen rohamot indító emberek szedett-vedett serege számára. Pete Woods jó, de nem remek választás volt a címhez, ennél szikárabb és realisztikusabb stílust is el tudott volna viselni a kevés reménnyel kecsegtető, zord jövő. Ahogy a dolgok állnak, a Terminátor-saga lezárása (haha, egy időutazásos sztoriban?) még akár jól is elsülhet. (Nagy Krisztián)