TOP 10 (sorrend nélkül)

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
A krimiirodalom egyik legemlékezetesebb femme fatale-ját Turow írta meg ehhez az 1987-es könyvhöz – pedig a nő még azelőtt meghal, hogy a sztori elkezdődne. Az ügyész főhősnek a törtető perszónával való félrelépése súlyos és végeláthatatlan lelki, erkölcsi, pszichológiai és jogi következményekben gyűrűzik – a szerelmi tragédia, a bírósági thriller és a korrupciós dráma tele van komplikált karakterekkel és morális ambiguitással, ami pont az ellentéte John Grisham egyértelmű, fekete-fehér világának. (Agave)

James Ellroy: Fehér jazz
Durván és nyersen szubjektív szempontból, lehengerlő erővel és eszköztelenséggel előadott noir-pokoljárás az ’50-es évek Los Angeles-ében. Bár az LA Quartet legjobb darabja marad a lélekpusztítóan gonosz és mocskos A nagy sehol, a Fehér jazz stilisztikai bravúrja szoros második – ideje volt, hogy itthon is megjelenjen. (Kritika hamarosan.) (Jaffa)


China Miéville: Konzulváros
A népszerű sci-fi toposzok szerint, ha valaha földönkívüliekkel futunk össze, akkor vagy azonnal egymás karjaiba borulunk, vagy szintén azonnal irtani kezdjük egymást (általában utóbbi, mert az izgalmasabb). Miéville nem lenne önmaga, ha nem látná sokkal komplexebben a helyzetet: a Konzulváros kérdése nem az, hogy ellenségek leszünk vagy barátok, hanem hogy egyáltalán képesek leszünk-e felfogni egymás szándékát, és el tudjuk-e kerülni, hogy egy civilizáció akaratlanul, a puszta létezésével és természetével elpusztítson egy másikat. Intelligens, gondolatébresztő és katartikus könyv. (Agave)

James S. A. Corey: Leviatán ébredése
Az év egyik meglepetése volt az álnév mögé bújó Daniel Abraham és Ty Franck Térség-sorozatának első kötete. A Leviatán ébredése egy tökös, grandiózus, noirba és horrorba is belekapó űropera, két jól megírt, egymással jól felépített morális konfliktusba kerülő főhőssel, észveszejtően jó fináléval. Külön bravúr, ahogy az űroperát a cselekmény terének korlátozásával (Naprendszer) „kicsivé” (és ezzel realisztikusabbá) teszi, ugyanakkor megtartja a zsánerre jellemző monumentalitást. (Fumax)


Richard Stark: Mindent vagy mindent
Bár nem ez a legjobb regény, ami a metodikus, kérges lelkű antihős, Parker félresikerült balhéit meséli el (eleve, a csaknem fél évszázadig futott, briliáns sorozat második, alapvetően kevésbé erőteljes etapjából származik), mégis muszáj szerepelnie a listán. Már csak azért is, mert a kiadó azóta két újabb részt is piacra dobott (és jól tudjuk, hogy egyetlen ország krimikultúrája sem lehet egészséges a Parker-könyvek nélkül). Ha ehhez az kellett, hogy ebből a sztoriból egy középszar adaptáció készüljön Jason Stathammel, legyen, együtt tudok élni vele. (Sorozat Könyvek)

Neil Gaiman: Óceán az út végén
Gaiman legjobbja (igen, jobb, mint az Amerikai istenek), és az év könyve. Csak így, lazán. (Agave)


John Scalzi: Szellemhadtest
A Vének háborúja folytatása, ha nem is olyan jó, mint elődje (bár paradox módon tömörebb, kiegyensúlyozottabb szerkezetű), mesterien zsonglőrködik az abban felvetett témákkal, és mélyíti el az annak utolsó harmadában feltett kérdéseket. Faji arrogancia, kozmikus háborúk végtelen sora, égető morális dilemmák és súlyos identitászavarok: akinek a teste mesterséges, a tudata pedig egy halott árulóé, az mennyire lehet önmaga? Scalzi sorozata azóta még két (hasonlóan remek) résszel gazdagodott itthon (Az utolsó gyarmat, Zoe  története). (Agave)

Lawrence Block: Tánc a mészárszéken
Akik azért ölnek, mert az szórakoztatja őket, és mert megtehetik: Scudder, New York magányos, sötét lelkű, kérlelhetetlen magándetektíve/bosszúálló angyala ezúttal a város snuff-filmes alvilágának undorító mocskában merül el. Mert megint csak ő hajlandó tenni a fertő ellen, az ugyanis mindenki más számára rég része a Nagy Alma természetes közegének, és már és észre sem veszik – vagy ha igen, elfordítják a fejüket. Scudder nyomoz, öl, aztán inna, hogy könnyebb legyen; de persze, nem lenne az. Mesteri, esszenciális noir, akárcsak a korábbi részek. (Agave)


Christopher Moore: Te szent kék!
Vicces, őrült, pokolian szórakoztató történelmi fantasy-komédiás háttér Vincent Van Gogh 1890-es öngyilkosságához. A Te szent kék! nagyjából úgy viszonyul a XIX. század végi Franciaország festő- és művészparadicsomához, ahogy a Biff evangéliuma viszonyult Jézus Krisztus életéhez. Hol pofátlan és profán, hol kifinomult és intelligens humorral, izgalmas és ötletes természetfeletti szálakkal, szenzációs főgonosszal, ritka érzékletesen megrajzolt femme fatale-lal, illetve a korszak és a hely iránti hatalmas odaadással. (Agave)

Mark Lawrence: Tövisek császára
Már az első könyv, a Tövisek hercege is egészen pofás, szokatlanul véres és kemény fantasy volt, de a második (Tövisek királya) és a harmadik résszel a trilógia látványosan szintet lépett, és a kezdetben öncélúnak tűnt erőszakorgiát kifuttatta egy történetszövésileg, műfajilag és morálisan is komplex, izgalmas és zavarba ejtő karaktertanulmánnyá. Vérzuhatagból megváltástörténet, fantasyből sci-fi. Szép. (Fumax)

Plusz, az év…
…magyar regénye: Egyszervolt, mert vicces, frappáns, ötletes urban fantasy, és mert a lehető legjobb értelemben magyaros.
…visszatérése: Finoman szólva nem vagyok oda azért, amit Stephen King az utóbbi huszonegynéhány évben írt (nem, a Doctor Sleepért sem), de a Minden sötét, csillag sehol végre tényleg egy remek sztorigyűjtemény: gonosz, félelmetes, sorsszerű és főleg: érett és bölcs.
…hiánypótlása: A Pusztító színre lép. A XX. század második felének egyik leghíresebb amerikai ponyvasorozata még csak alig 43 éve startolt el, úgyhogy nem is értem, hová sietnek vele annyira, de azért jó, hogy van.
…csalódása: A másik szárnysegéd. Jó, a Budapest-sorozat sem volt hibátlan, mégis, a Szent Korona második világháború alatti hányattatásait az alapján is illett volna jól megírnia Kondornak. Sajnos a stílus (lassú, nyögvenyelős, mesterkélt) tönkrevágta a választott műfajt (kalandregény). Nagy kár érte.
…újrakiadása: Sok-sok igényes újrakiadás volt idén, a háromkötetes, keményfedeles, Alan Lee illusztrációival ellátott Gyűrűk Urának mégsincs vetélytársa.