Remélem, nem tör ki a filmben látotthoz hasonló utcai lázadás az ablakom alatt, ha a sértés leghalványabb szándéka nélkül kijelentem, hogy 2013-ban kevés korszerűtlenebb dolog létezik egy Metallica koncertnél. A pénzsóvár producerek által hipertrendire dizájnolt fiú-és lánycsapatok, tinidívák, vagy a laptop-mágusok, youtube-sztárok korában talán nehezen belátható, kinek és miért jó, ha jegyet vált egy középkorúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, meglett férfiakból álló, szőrös tökű fémzenét játszó zenekar előadására, pláne, ha ezen előadást nem is természetes közegében, sörrel a kézben, cigifüstben pácolódva, csatakosan saját, és a mellette állók izzadtságától, heves bakancsrugdalásokat elszenvedve abszolválja egy koncertteremben, hanem egy pláza kellemesen hűvös, légkondicionált mozijában, fején kényelmetlen, a kívánt intenzitású headbangelést eleve kizáró 3D szemüveggel fogadja be. Bár a zenekar kétségkívül minimum legendásnak tekinthető, fénykorukon régen túljutottak, egykori rajongóik nagy része mára elfordult tőlük, még az általuk képviselt műfaj lelkes hívei között sem teljes az egyetértés, hiteles előadókról, vagy cinikus üzletemberekről beszélhetünk-e. A Metallica nem egyszerűen "csak" egy zenekar, sokkal inkább brand, egy hatalmas, minden ízében kitalált, megtervezett, professzionális cirkusz, de annak, hogy úgy mondjam, kurva állat. 

Bár nem csörgedezik árpádsávos turulvér az ereimben, Antal Nimród munkásságának figyelemmel kísérését valahol hazafias kötelességnek gondolom, minden alkalommal, mikor egy hollywoodi produkció főcímében meglátom kiírva a nevét, nagyot dobban a szívem, büszkén elvigyorodom, és kedvem lenne kacsingatva oldalba bökdösni a mellettem ülőt (még boldogabb lennék, ha itthon rendezne olyan filmeket, melyek a szívügyei, de ez legyen az én bajom: ő valószínűleg jól érzi magát ott, ahol van). Nos, a Metallica: Through the Never legnagyobb erőssége, hogy hazánk fiának álomgyári munkái közül ez az, ami legközelebb áll alkotói gyökereihez: kliprendezői múltját maradéktalanul kamatoztathatja, lévén gyakorlatilag egy mozivászonra álmodott, másfél órás zenei videóval van dolgunk, ráadásul képes becsempészni a már említett, kiszámított precizitással működő gépezet fogaskerekei közé egy kis koszt, alulról jövő életérzést, hadd ne mondjam, "underground" attitűdöt.

A zenekar tagjai, és a rendező által közösen jegyzett... hát, ööö... "forgatókönyv" sztorijának főszereplője, a Dane Dehaan által alakított, nem kifejezetten nyertes alkatú srác kellemetlenül induló, majd fokozatosan apokaliptikus túlélőharccá, delíriumos rémálommá fajuló kalandjainak bemutatása látványos és jó ritmusú, az utcai harcok sodró lendületűek és brutálisak. A figura akár a Kontroll Bulcsújának fiatalabb verziójaként is értelmezhető, mind külsőségeit (bőrdzseki, kapucnis pulcsi), mind alkatát, az őt ért atrocitásokhoz való viszonyát  tekintve (megsebezhetik és összeverhetik, eljut a mélypontra, de végül talpra áll, és győzedelmeskedik). A karakter működik, egyrészt Dehaan meggyőző jelenlétének (a Chronicle óta tudjuk, hogy jól áll neki a szenvedés), másrészt az alkotók jó ízlésének köszönhetően, amivel a figurát ízig-vérig maivá és modernné, de nem bántóan, erőltetett módon trendivé, vagy taszítóan divatossá fazonírozták. 

A színpadkép jó cirkuszhoz méltóan monumentális, az effektek bámulatosan látványosak, robbanásoktól és felcsapó lángnyelvektől kezdve a felépített, majd lerombolt Jusztícia-szoborig, a padlóból előbukkanó sírkövekig, gondosan koreografált műbalesetekig van itt minden, ami teljes lenyűgözésünkhöz szükségeltetik, Pados Gyula szédítő, de mindent gondosan megmutató kameramunkájának köszönhetően pedig a zenészekkel együtt állhatunk a színpadon, beülhetünk Lars Ulrich mellé a dobok mögé (sőt, akár a helyére is, mivel ő előszeretettel hagyja el posztját, hogy a színpadon rohangáljon körbe-körbe ijesztő pofákat vágva, akár egy megveszekedett őrült).

Apropó, zenészek: ha kérhetem, valahogy így szeretnék megöregedni. Az együttes tagjai kirobbanó formában zúznak, ami részben nyilván a médium sajátosságainak is köszönhető, lévén nem tudhatjuk, egyes részek hányszor kerültek felvételre, a végeredmény azonban rendkívül meggyőző: a koncertnek szépen felépülő íve van, nyugvó-és csúcspontokkal, néhol már-már katartikus pillanatokkal, közönségénekeltetéssel, kielégítő megdicsőüléssel. James Hetfield fizimiskáján nyoma sincs kiadós alkoholtúráinak, kiváló frontember, minden vicsorára és agresszív megnyilvánulására jut egy kikacsintás, egy félmosoly a közönség felé, jelezvén, hogy nem kíván hülyét csinálni sem magából, sem rajongóiból azzal, hogy úgy tesz, mintha ez az egész véresen komoly lenne, de nem is bohóckodja el az ügyet: alázattal és a tőle elvárt energikussággal játszik. Kirk Hammett továbbra is igényt tart a női szívek elrablásának előjogára, valamint a produkció magyar vonatkozásait is erősíti azzal, hogy (egyik) gitárjáról Lugosi Béla tekint ránk fenyegetően, Robert Trujillo pedig reményeim szerint eszébe jut a következő Conan film castingosainak: a rommá gyúrt basszusgitáros nem egyszerűen olyan, mint egy kimmériai barbár, hanem egyenesen: AZ. Mellényúlásoknak és hamis hangoknak a gondos tervezés okán természetesen az esélye sem merül fel, de az is tisztán érzékelhető, hogy ezek a faszik bizony nem felejtettek el játszani, ráadásul mindannyian baromi jól néznek ki, ellentétben a vetítésen egyébként jelen lévő Hooligans táncegyüttes csinos tagjaival, akik remélem, legalább egy kicsit magukba szálltak a látottak után.

Lehet azt mondani, hogy ez az egész csak parasztvakítás, ügyes marketingesek által fogyaszthatóra csomagolt műkeménység, de mindenkinek, aki ilyesfajta előítéletek miatt maradna távol a mozitól, azt javaslom, tegyen magának egy szívességet azzal, hogy félreteszi ellenérzéseit, és gyermeki élvezettel hagyja, hogy másfél órára felültessék a metál-hullámvasútra.  

Higgyetek nekem: megéri.