„Ó, nézd, a vaksötét, dögszagú pincébe vezető csapóajtó csupa vér! Hé, menjünk, nézzük meg, mi lehet odalent.” Istenemre, ha az átlagember csak feleolyan ostoba lenne, mint az átlag horrorkarakter, az emberiség rég kihalt volna. Már Sam Raimi 32 évvel ezelőtti eredetijének vágóhídmarhái is mindent megtettek azért, hogy mielőbb megdögöljenek, és a Föld intelligenciahányadosa nem sokat javult azóta. Úgyhogy egy darabig azt hiszem, a hírek, kritikák tévedtek: méghogy nincs humor az új Evil Deadben?

Az iróniától a gonosz cinizmuson át a paródiáig mindennek fel van dobva a labda a felvezetésben. Kriptaképű szemüveges hippi? Naná, hogy ő fog felolvasni a holtak könyvéből. Drogfüggő, elvonókúrára érkezett csaj? Persze, hogy ő lesz az egyetlen, akinek rögtön leesik, hogy valami nagy gáz van. Tökös, szótlan, kívülálló fickó? Egyértelmű, hogy ő lesz a sztori hőse. Egymást érő öncsonkítások, végtaglevágások? Ebből muszáj poént csinálni. Aztán az elsőfilmes Fede Alvarez, Raimivel és Bruce Campbellel, mint producerekkel a háta mögött, mindezt végigviszi, igaz, hogy mocskosul véresen és brutálisan, de szárazon és halálkomolyan. Hiába akartam nagyon szeretni ezt a filmet.

A humor annak ellenére bántóan hiányzik a remake-ből, hogy az eredetiben sem volt meghatározó (de nagyon is ott ólálkodott benne), azok után pedig különösen, hogy tavaly a Ház az erdő mélyén és a Resolution már teljesen szétszedte ezt a műfajt. Mondhatni, a filmvilág meghaladta az Evil Dead alapfelállását, az elhagyatott vidéken henteléspornóba csöppenő fiatalok tortúrájának faarccal való előadásánál már többre van szükség. Ha viszont humor nincs, ha az egészet komolyan kell venni, ha izgulni, aggódni, szorítani kell, akkor ahhoz karakterekre lenne szükség. A drogos Mia az egyetlen, akiben van némi spiritusz, erre a forgatókönyv pont őt teszi az első démon otthonává – a többiek meg ránézésre is csak a gyomorforgatóan kreatív haláltusájukat várják.

Ami a horrort illeti, az a legnagyobb baj az Evil Deaddel, hogy sokkal inkább gusztustalan, mint ijesztő vagy félelmetes. Értékelem, ahogy premier plánban fröcsög, zubog, ömlik a vér, szakad, mállik, rothad a hús, főleg, hogy praktikus effektekkel, CGI nélkül teszi – és ráadásul egy stúdiófilmről beszélünk (ez még egy ilyet is megérdemel: wow!). De szinte teljesen hiányzik mögüle a feszültség, ráadásul ahhoz az überkegyetlen brutálmaratonhoz képest, amit a hype hónapok óta ígért, megkockáztatom, hogy még a gore sem elég.

Strukturálisan a remake pont fordítva működik, mint az eredeti. Míg a ’81-es klasszikus sok-sok tökéletlen, suta részletből állt össze egy lenyűgöző egésszé, addig a feldolgozás a sok nagyszerű, a horrorgeek szeretnivalón ocsmány lelkét balzsammal kenegető, ínycsiklandozó trancsír ellenére is egy tempójában és stílusában meg-megtörő félfilm marad. A kettő közti különbség belövésénél nem kell mélyre ásni: noha Alvarez, néhány felesleges trendi baromságtól eltekintve, egyáltalán nem végez rossz munkát, az új Evil Deadben nyoma sincs Raimi őrületesen energikus, intenzív rendezésének.

Hogy az újrázás mégse tűnjön el teljesen a süllyesztőben, arról az utolsó 10 perc gondoskodik. Alvarez mocsokkal, vérrel, abszurditással, apokalipszissel átitatott, üresjáratra és gondolkodásra időt nem hagyó finálét kanyarint, aminek egyes momentumairól azt sem tudom eldönteni, hogy pofátlan lopásnak, gépies remake-elésnek vagy rafinált homage-nak minősülnek-e, és egyáltalán nem is érdekel.

De hiába sorolható egyértelműen a jobb feldolgozások közé, az Evil Dead stábjából akkor is a marketingesek voltak a legbátrabbak: rá merték írni a plakátra, hogy ez minden idők legrémisztőbb filmje.