Egyszer Londonban töltöttem pár napot, szokás szerint csórón, de aztán egy barátságos (szegről-végről ismerős) kocsmatársaság egyik tagja szállást ajánlott, így lett rá pénzem, hogy hozzájuk csapódjak inni. El is indultunk taxival valami illegálkocsmába (este 10 után a pubok zárva vannak), én meg egy darabig állati menőnek éreztem a helyzetet, csakhogy a srácok a taxiban nem arról kezdtek beszélgetni, hogy melyik sör a legfinomabb, ki mikor csempészte be utoljára vagy bármely más egészséges férfitémáról, hanem arról, hogy London mennyire unalmas, no de New York, az a tuti, ott karcolják a jövőt. És benne lehetett ebben a pozőrség meg a karrier-vágyaik (valami félamatőr britpop banda voltak), de az tuti, hogy Európa egyik legpezsgőbb városának éjszakai életét pásztázva az ablakból én nem igazán tudtam azonosulni a problémával. Aztán fél órával később, a kocsmai korsó-ár háromszorosáért ihatatlanra hűtött nulla-harminchármas sört kortyolgatva egy húsz négyzetméteres pincében, ahol rajtunk kívül csak egy öreg prosti unatkozott a sarokban, azt gondoltam magamban: bassza meg, de otthon lennék, Pesten, valamelyik jó kis krimóban.

Talán minden emberben kiolthatatlanul ott van ez a fajta elégedetlenség. Mi magyarok biztosan imádunk utazni és bezzeg-nyugatonozni is, de néha, hasonló helyzetekben nagyon meg tudja csapni az embert, hogy feslettsége és kiéltsége ellenére is milyen szerethető, ezerarcú, vagány város Budapest, és ezzel minden hazafiságtól vagy világpolgárságtól függetlenül nagyon is tisztában érdemes lenni. Az Egyszervolt, László Zoltán könnyed, színes urban fantasy regénye pedig remek illusztráció eme tételhez: kreatív és furcsa szituációkkal tarkított, közben mégis kellemesen egyszerű felnőttmese, karakterei esendően szerethetőek, viccei meghökkentőek, keserűsége pedig sajnálatosan ismerős.

A regény főszereplője, Harlan (furcsa neve híres sci-fi író előtti tisztelgés), ismerős jellem: könnyen magára ismerhet benne bárki, aki szokott néha kirévedni munkahelyén az ablakon, aki szerint nem érdemes mindent a lehető legracionálisabban szemlélni, és aki nem hisz a hétköznapi, apró csodákban, mert tudja, hogy vannak - vannak, mert érdemes a lehetséges értelmezések közül azt választani, hogy vannak, mert ennyi romantika talán belefér. Helyét nem találó, kissé szerencsétlen geek alkat - de hát alkalom szüli a hőst! Egy szándékosan nem tisztázott, személyét illető félreértésen kívül pedig pontosan ez a hozzáállás az, ami végül is belesodorja őt a váratlan kalandokba (és ez a nyomósabb ok!), ami alkalmassá teszi a látásra, a Sherlock Holmes-i legvalószínűbb tény elfogadására (a Phillip K. Dick regények, a Truman Show, a Mátrix és temérdek más posztmodern történet megalapozott, sötét paranoia-képzete ez, és Amélie szürreálrózsaszín párizsképe meg a fekete pikk kártyalap felismerésének képessége a kiváló Interstate 60 / Úttalan útban).

A második valóság szabályai, belharcai, a végső tét csak lassanként tárulnak fel Harlan - és így az olvasó - előtt, az albérlő-lét, a pesti nők és buszsofőrök szeszélyei, a romkocsmák veszélyei vagy a gyakran akaratlanul is intim közelségbe kerülő szomszédok azonban az első oldaltól kezdve ismerős nagyvárosi díszletként szolgálnak hősünk váratlan fordulatokkal teli csetlés-botlásaihoz.

A kopottasabb motívumokat (főszereplőt érintő rejtélyes emlékezetkiesések és titokzatos múltbeli trauma, ellenszenves férfi-nő viszonyból rügyező vonzalom, deus ex machina megmenekülések) egészen zseniális epizódok és karakterek feledtetik, ilyen például a Vágó nevű, hátborzongató(an ismerős) bürokrata hivatalnok, kinek cinizmusa mögött mániákus törvény- és hagyománytisztelet rejtezik (esetleg éppen fordítva?), vagy egy tökéletesen bizarr és kényelmetlen kvázi-hármas szexjelenet, ami ennek ellenére izgató és életszagú, még akkor is, ha sosem próbáltunk hasonlót. És akkor a tihanyi visszhang-hölgyről, a parlament-mélyi goromba óriásról vagy a Westend pláza vízesése mögött élő lényekről még nem is beszéltem!

A magabiztos lazasággal bevezetett népmesei hősök, a vicces (és csak helyenként erősebben megírt) dialógusok, valamint az óvatos, napi politikától mentes filozofálással patinásított nyomozás-történet bőven elég okot adnak arra, hogy tizenéves unokaöccsünktől kezdve nyitott szemléletű nagynénénkig bárkinek a kezébe nyomjuk a regényt, ha éppen nem nekünk támad rá kedvünk, rövidsége és gördülékenysége pedig arra, hogy apróbb hibái ellenére ugyanúgy élvezzük, mint egy pohár hűs rozét egy pesti kerthelyiségben, ha már a Balatonra épp nem volt időnk leruccanni a hétvégén.

Az Egyszervoltnak bármelyik esetben helye lehet a táskánkban.