Manapság alig van műfaji film, amiben ne lenne valami belsős poénkodás, posztmodern fricska, vagy metafikciós trükk – ellenben egyre kevesebb azoknak a száma, amik ezekkel tényleg kreatívan tudnak zsonglőrködni, nem csak megszokásból ülnek meg egy döglött lovat. Az utolsó, ami egyértelmű pozitív példaként eszembe jut, az véletlenül, illetve, a Resolutionről lévén szó, francokat véletlenül, szóval az pont a Ház az erdő mélyén. A Resolution ugyan kivitelezésében gyökeresen más film, tematikájában viszont ugyanarról a tőről fakad, amiről Joss Whedon és Drew Goddard geekes horrorgejzíre: fog egy unalomig ismert toposzt, és addig rázza, amíg le nem esik belőle valami új, hogy fejbekúrja a nézőt.
A tisztes életet élő Michael aggasztó házivideót kap egykori legjobb barátjától, a kurvára nem tisztes életet élő, rozoga erdőbeli kunyhóban vegetáló, agyát, testét, mindenét szétivott, szétdrogozott Christől. Michael azzal az elhatározással keresi fel földijét, hogy rátereli arra az említett tisztes útra, csakhogy Chris nem lát a piától, a kábulattól, az arroganciától, meg úgy általában a vadbaromságtól és tahóságtól. Úgyhogy barátja odabilincseli egy csőhöz – elvonókúra következik, akár akarja, akár nem. De a következő napokban, míg Chris józanodik, Michael furcsa jelekre, eseményekre, hangokra, üzenetekre lesz figyelmes. Ó, csak nem valami gebasz van az erdőmélyi viskó környékén? Példátlan!
Az a baj a Resolutionnel, hogy – akárcsak a Ház az erdő mélyén esetében – ahhoz, hogy igazán meg lehessen indokolni, miért olyan fasza film, spoilerezni kellene, márpedig az nem lenne jófejség, mert a poén jóval túlmutat a „ki hal meg utoljára/ki a gyilkos” és hasonlók trivialitásán. Lássuk, mire megyünk spoiler nélkül: Justin Benson és Aaron Moorhead kisköltségvetésű független horrorjának cselekménye lassan eszkalálódik, és sosem ugrik fejest semmiféle monumentalitásba és gorefestbe. Sőt, úgy indul, mint egy indie dráma, és még félúton is ebbe az irányba lökik a karakterek közti dialógusok, nosztalgiázások.
Aztán meg már nem. A vészjelek szaporodnak, de a Resolution végig visszafogottabb, intelligensebb, sőt, provokatívabb, urambocsá, művészibb szempontból boncolja a zsánert, mint említett eszmei társa, és két kézzel dobálja be a sztoriba a horror tetőzésébe vezető szálakat, helyi drogdílerekkel, elmegyógyintézeti szökevényekkel, a viskónak helyt adó indián rezervátum kegyetlen rendfenntartóival, hátborzongató hang- és képüzenetekkel, természetfeletti jelenségekkel.
Aztán mindet félbevágja, és úgy játszik el a nézővel, mint cica a gombolyagával.
A végjáték okos, frappáns, átkozottul vicces és ijesztő egyszerre. A koncepció kikerekedik, és sok, addig puszta plot device-nak tűnt történeti elem (mint a függőség), új értelmet nyer, ahogy elfoglalja végső helyét a komplex egészben. Nagyszerűen összerakott film, még ha itt-ott lehetett volna feszesebb is, és kaphatott volna kicsit jobb színészeket. Ami pedig a Ház az erdő mélyén-t illeti, az sokkal viccesebb volt. Viszont kevésbé volt rémisztő. Ez szintén vicces a maga módján, és sokkal rémisztőbb. Metarémisztő.
Még az is lehet, hogy ezután többé nem tudsz ugyanolyan szemmel nézni egy horrort, mint eddig.
Utolsó kommentek