„What about the goddamn piranhas?
They’re eating the guests, sir.”

Spielberg 1975-ös Cápája a világ addigi legsikeresebb filmjének bizonyult, és teljesen átalakította a hollywoodi stúdiók nyári bemutatókkal kapcsolatos politikáját. Az akkor született modell (high concept filmek komoly marketinggel és több ezer vásznas debütálással), amit a ’70-es évek többi blockbustere (mint a Star Wars) megerősített, máig használatos, de a nagy fehér tengeri gyilkos partmenti ámokfutásának voltak egyéb, rövidebb távú hatásai is. Jelesül, a következő években egymást érték a többnyire vizes környezetben játszódó állathorrorok, vérszomjas krokodilokkal (Alligator), cetekkel (A gyilkos bálna), és persze további cápákkal (Szörnycápa, plusz a hisztériát elindító eredeti folytatásai) – de nem mellesleg még az Alien ötletét is azzal a felkiáltással adták el a stúdiónak, hogy „Cápa az űrben”.

A sikerhullám-lovagló wannabe-k közül magasan kiemelkedik Joe Dante 1978-as Piranhája, amit Roger Corman New World  Pictures nevű, low budget filmekre szakosodott stúdiója készített cirka 660 ezer dollárból (a céget Corman azután alapította, hogy a ’70-es évek elején felhagyott a rendezéssel, és főállású producerként kezdett tevékenykedni). A filmet maga Spielberg legitimálta, amikor a ripoffok legjobbikának nevezte, és ezzel a Universalt is eltántorította attól a (komolyan egyébként nehezen vehető) szándékától, hogy beperelje Cormanékat a hasonlóságok miatt.

Hasonlóságok pedig vannak: az első vacsorát feltálaló nyitójelenettől (persze, egy állathorrort szinte már nehéz nem az első támadással kezdeni), a város polgármesterén át, aki a veszély hírét önös érdekekből elbagatellizálja, a víztől való félelemig, és annak leküzdéséig a szükség órájában. Csakhogy a Piranha afféle Cápa-paródiának készült, ami eleve markánsan megkülönbözteti a korszak többi ripoffjától. Dante és Corman érezték, hogy ezt a koncepciót ott és akkor nem lehet pókerarccal előadni, ezért a cselekmény első fele egy filmes utalásokkal teli fekete komédia, ami újra és újra szemtelenül kimosolyog a nézőre. Eleve, csak végig kell nézni a színészeken. Kevin McCarthy (A testrablók támadása), Keenan Wynn (A gyilkos bálna), Belinda Balaski (Flúgus futam) és Dick Miller (A Bucket of Blood) mellett még ott van az olasz horrorkirálynő, Barbara Steele, aki Mario Bavától (A démon maszkja) Cormanen át (A kút és az inga) David Cronenbergig (Paraziták) mindenkinél otthagyta a kézjegyét a ’60-as, ’70-es évek műfajfilmjeiben. Ilyen gárdát nem lehet véletlenül összeszedni. És akkor még meg sem említettük azt a kétlábú, szárazföldi stop-motion halat, ami minden ok és értelem nélkül, csak úgy poénból ott sétálgat az egyik jelenetben, (helló, Ymir) – sem a Cápa árkádjátékot, amivel a főhősnő játszik, sem a Moby Dicket, amit a parton olvas valaki.

Más kérdés, hogy bár az irónia, a humor, a kacsintgatás végig ott van a filmben, előbb-utóbb eljön az a pillanat, ahonnan a néző mégis muszáj komolyan venni – ugyanis túl jók lettek a horrorjelenetek. A feszültség akkor lopakodik be, amikor megkezdődik a versenyfutás az idővel. A nyitányban elfogyasztott tinédzsereket kereső biztosítási nyomozó, Maggie, és a naná, hogy szomorú múltú, iszákos helyi segítője, Grogan rájönnek, hogy a katonai kísérletek során genetikailag módosított piranhák a zárt víztározóból kiszabadultak a folyóba, és egyenesen az emberekkel teli nyári tábor és a kisvárosi üdülő felé tartanak – onnan pedig szabad az út a nyílt óceánba. A hajsza masszív gerincet, energiát és lendületet ad a meglóduló cselekménynek, és a horror átveszi az uralmat. Ehhez még csatlakozik a háború-, kormány-, sőt, úgy általában véve autoritásellenes motívum (elvégre Vietnám és Watergate után vagyunk): túl azon a durva irónián, hogy a piranhákat hadászati célokra kísérletezték ki, de vietkongok helyett végül derék jenki honfikat csócsálnak, mindenki, akinek valamennyi hatalom van a kezében (de főleg a helyszínre érkező tábornok), idióta, seggfej, inkompetens vagy korrupt, esetleg ezek mindegyike.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én inkább próbálnám ki az esélyeimet egy hatalmas, vérszomjas gyilkos fehér cápával, mint több száz éhes piranhával. Az előbbiből fakadó veszély valahogy könnyebben felfogható, realizálható, van egy konkrét iránya, tömege, tudod, merre kell úsznod, és ha van valami fegyvered, akár esélyed is lehet, ha meg vannak körülötted mások, egyet-kettőt leüthetsz, hogy etetéssel lassítsd a cápa haladását (lehet, hogy túl sok szemét B-horrort láttam már). Egy piranharaj esetében? Baszhatod. Dante nagyon is tudatában van ennek, és akkor sem szívbajos, ha gyerekekről van szó. A nyári tábor megtámadásának jelenetében a kis dögök zavartalanul lakmároznak a páréves csöppségekből (hirtelen kurvára nem vicces a film, még az amúgy röhejes vízből kiugrós archarapás is beszaratós ebben a kontextusban), és az ilyesmire még manapság sincsenek felkészülve a legedzettebb horrorrajongók sem. Ez pedig még mindig csak a felvezetése a finálénak.

Dante végig pazarul rendez. A szűkös büdzsé csak akkor nyilvánvaló, amikor a piranhákat tovább mutatják a kelleténél, túlságosan reveláló kameraállásból, de ilyen alig egyszer-kétszer fordul elő. Egyébként a „valami van a víz alatt” frászfaktor uralkodik, a tényleges falatozásokból csak pillanatokat látunk, az igazi ínyencségeket inkább a következmények (csontig lerágott láb, közeli egy szétmarcangolt arcról) látványa szolgáltatja. És a vágás, ami mesteri, gyors, felkavaró, tökéletes kifejezése a megfoghatatlan szörnyűségnek, a kevés gore is sokkal többnek, elviselhetetlenebbnek tűnik általa. Egy efféle B-filmtől az már csak nem várt plusz, hogy a maga nemében egész okosan megírt, a karakterek ugyanis működnek (a forgatókönyv képes pl. megsajnáltatni velünk a nem különösebben pacifista tudóst, aki a piranhák teremtéséért felelős), és a dialógusok is meglepően jók.

Coming out: jobban szeretem ezt a filmet, mint a Cápát. Na, végre ezt a sötét titkot is ki mertem adni magamból.