Elmond valamit a szinte fillérekből összeharácsolt filmről, hogy azért választották Olaszországot forgatási helyszínéül, mert a trükkökért felelős Ray Harryhausen ott akart vakációzni. És persze elmond ez valamit Harryhausen státuszáról is (a játékidő vége felé még cameózhatott is). Jó néhány egyéb, az ’50-es, ’60-as években készült B-filmhez hasonlóan az Űrszörnyre (20 Million Miles to Earth, 1957) is leginkább csak az ő stop-motion teljesítménye miatt emlékszik még ma is az utókor. Azt leszámítva ugyanis „csak” a szokásosat kapjuk: olcsóságot, buta sztorit, lapos dialógusokat és noname színészeket, akiknek annyi közük van a tényleges színjátszáshoz, mint King Kongnak a gyantázáshoz.

De nem akarok igazságtalan lenni: az Űrszörny szolgál egy-két olyan sztorielemmel, ami akkoriban nem volt teljesen megszokott. Kezdve rögtön azzal, hogy hidegháborús-atombombás paranoia ide vagy oda, a címszereplő nem sugárzás hatására válik hatalmassá, és indul pusztítókörútra Rómában, hanem maga a földi légkör csinál belőle óriásszörnyet – merthogy egyébként nem is erről a bolygóról való.

1951-ben a The Thing From Another World már elültette a külső űrrel szembeni paranoiát a nézőben, amit az évtized egyéb híres sci-fijei (mint a Világok harca) csak fokoztak. És akkoriban az embereknek legfeljebb halvány fogalmaik lehettek arról, hogy mi van odakint, a Föld atmoszféráján túl – még az első Szputnyik sem indult útnak. Úgyhogy amikor a film elején visszatér egy űrhajó a Vénuszra tett útjáról, egy haldoklóval, egy túlélővel, és valami mással, akkor a nézők 1957-ben egy kicsit szorosabban markolhatták a karfát.

Pedig nem akar az az Ymir néven elhíresült „rém” semmi rosszat (ez a név egyébként a filmben magában nem hangzik fel, csak a forgatókönyvben volt benne – az utókor felkapta). Nem akar az egyáltalán semmit, csak hogy békén hagyják. Tehet ő róla, hogy ebben a légkörben egyre nagyobbá nő, és aranyos, zsebre vágható kis jószágból gigászi épületromboló lesz? Vagy arról, hogy a nyughatatlan tudósok folyton bökdösnék, az idióta katonák meg állandóan lődöznék?

Harryhausen elvitathatatlan érdeme, hogy személyiséggel ruházta fel az Ymirt (ezt a korábbi Pánik New Yorkban óriásgyíkjával nem sikerült elérnie) – érdemes megfigyelni a legendás trükkgyáros filmográfiáján, hogy milyen szépen fejlődött a technikája, hogy idővel egyre komplikáltabb, egyre több rétegből álló, egyre meggyőzőbb effektusokat tudott hitelesen létrehozni. Az Ymir, noha arckifejezése nem túl változatos, már roppant kifejező gesztusokkal, mozgáskultúrával rendelkezett.

Valójában ő – otthonától elszakítva, rabságba zárva, menekülve – az Űrszörny főszereplője, az emberek csak úgy vannak. Többnyire útban. Dumálnak, vitatkoznak, parancsokat osztogatnak, és hihetetlenül blőd módon szeretnek egymásba – mert romantikus szál, naná, hogy kell, akkor is, ha semmi értelme. Nathan Yurannak, mint rendezőnek, inkább arra kellett volna koncentrálnia, hogy ne csupán egyszer adja jelét a létezésének: az az egy a pajtabéli jelenet, az egyébként bájos, naiv, esetlen mozi kicsike méregfoga, egészen izgalmas és horrorisztikus.

A többi csak afféle kellemes ’50-es évekbeli B-filmes átlag, de hé: a fináléban egy vénuszi szörnyeteg élethalálharcot vív egy elefánttal. Mit akarsz még?