„A hólyagduda, ez a felföldi különlegesség, úgy aránylik a zenéhez, mint a varacskosdisznó a matematikához. Röviden: nincs köztük összefüggés.” – így vélekedik Jorg új királyságának nemzeti hangszeréről, amellyel büszke alattvalói üdvözlik, és pontosan ezt tudom mondani azoknak is, akik még mindig Martin Trónok harca sorozatához hasonlítgatják a Széthullott birodalom-trilógiát. Szögezzük le egyszer és mindenkorra: mindkettő joggal népszerű, és itt véget is ér közöttük a hasonlóság. Ami a trilógia második kötetét illeti, még jobban sikerült az előzőnél, sőt, tovább megyek, pokolian szórakoztató olvasmány.

Sokan kifogásolták a Tövisek hercegében meglehetősen pszichopata vonásokkal felvértezett kölyök főhős ámokfutását egy Jack Vance-i lehetséges jövőben, ahol az Ezernyi Napvillanás Napja nem csak elpusztította a világunkat, de átjárókat is nyitott egy másikba, ahonnan furcsa dolgok szüremlenek át. Az első kötetben megismert Jorg itt is visszaköszön, de a trónhoz vezető út eseményei és saját megkérdőjelezhető tettei nyomot hagynak a személyiségén: ugyanolyan számító és hataloméhes, azonban tettei, amelyeket ő maga elkerülhetetlennek tart, gondolkodásra késztetik és önreflexióját nem habozik megosztani velünk. Lawrence nagyon finoman bánik a karakterábrázolással, a herceg, pontosabban most már király (elnézést, felség), nem hasonlik meg önmagával, és válik saját paródiájává, hanem érettebb lesz, és ez nem egyszer tetten érhető a road movie-nak is beillő vándorlás során, melynek ismét nekivág kedvenc szedett-vedett (vagy inkább válogatott?) martalócai társaságában. Ami kicsit váratlanul ért, de amit annál inkább üdvözöltem, az a Jorg narrációjába belopózó szarkasztikus humor, amit a Gy. Horváth László elképesztően hangulatos és szépirodalmi mélységű fordítása még inkább hangsúlyosabbá tesz.

A cselekmény ezúttal három idősík között ugrálva bontakozik ki az olvasó előtt, mini-cliffhangerekkel bástyázva ki az utat. Az elsőben Jorg király menyegzőjét egy bosszantó apróság árnyékolja be: egy hat nemzet összefogásából született húszezres sereg, melyet egy próféciák megjövendölte és a Birodalom egyesítését megcélzó, békés uralkodásról és új virágkorról álmodozó bajnok vezet. Az immáron tizennyolc éves Jorg pedig, aki szinte mindenben az ellentéte, félreállhatna, és segíthetne véget vetni a Százak Háborújának, ám nem teszi: már csak dacból sem. Az esélyek nem éppen az ő és pár száz fős seregének javára szólnak, így ahogy eddig is, a legnagyobb örömmel rúgja fel a játékszabályokat. A második idősík történései négy évvel korábban játszódnak, amikor is hősünk idejekorán felismeri, hogy szövetségesekre lesz szüksége, ha a Birodalom császára akar lenni (márpedig ő bizony pontosan ezt tervezi), így elindul felkeresni rég nem látott rokonságát, hogy bemutatkozzon nekik. Vele tartanak hírhedetten hatékony és mindenféle erkölcsöket nélkülöző útitestvérei, valamint Góg, az egyre erősebb tűzidéző képességei feletti uralmat lassan elvesztő leucrotta, és hasonszőrű védelmezője, az óriástermetű, iszonyatos erejű Gorgoth.

Az utazás során ismét belefeledkezhetünk az ismerős játékba, melyben megpróbáljuk beazonosítani az érintett országok és városok világégés előtti megfelelőit, feltűnik néhány régi ismerős a világméretű hatalmi játszma mögött álló szürke eminenciások közül, Lawrence pedig továbbra sem bánik kesztyűs kézzel a kompánia tagjaival, jónéhányat elragad a halál, és Jorg sem hezitál, amikor súlyos áldozatot kell fizetni céljai eléréséért. A harmadik idősíkban Katherine Ap Scorron naplójának lapjait olvashatjuk, aki mindvégig ott kísért Jorg nem annyira szűzies gondolataiban, és aki elénk tárja egy nagyobb kirakós olyan elemeit, amelyeknél elsőszámú narrátorunk nem lehet személyesen jelen. Mint ahogy az előző könyvben, itt is megtaláljuk el-elszórva a fejezetek között Jorg kompániájának hangulatos jellemzéseit (ízelítőként: „Nem fogod észrevenni, ha Grumlow testvér meg akar késelni, csak a bánatot látod majd a szemében, amikor összeesel.”) és olykor a lelkiismeretfurdalást lassan megismerő főhősünk is meglepő filozófiai mélységekbe ereszkedik néhány meglátásával.

A második kötet másfélszer olyan vastag, mint az előző és a harmadik könyv címe (Tövisek császára) előrevetíti, hogy nagy valószínűséggel le fogja zárni Jorg mondén és spirituális utazását. Ennek én személy szerint végtelenül örülök: Lawrence nem próbálja tovább nyújtani a történetet, hogy meglovagolja a siker hullámait, amíg csak lehet (ellentétben egy másik, trónusokról szóló sorozattal), de a hírek szerint az ebben a világban játszódó, más szereplőket felvonultató történetek elképzelhetőek. Az eddig látottak alapján én erősen támogatom az ötletet.