A szuperhős témát annyiszor feldolgozták már, mint zughentesnél a kóbor kutyát. Minden stílus belekóstolt a zsánerbe, hogy többé-kevésbé fogyasztható végeredményt tálaljon elénk, de igazi ízorgiához csak kevés esetben volt szerencsénk. A 2001-es A sebezhetetlen ebből a szempontból nehezen értékelhető darab, mondhatni oly mértékben ínyencség, hogy egyeseknek megfeküdte a gyomrát, holott egész egyszerűen máshová helyezi a hangsúlyt, mint azt addig megszokhattuk. Szokás M. Night Shyamalan utolsó jó filmének titulálni, amivel személy szerint nem értek egyet, engem A falu és a Lány a vízben is képes volt megfogni (előbbi Vivaldi Négy évszakának vászonra festésével, utóbbi a döglött panelközeg éterivé varázslásával). Ettől függetlenül, amíg különc rendezőnk ötletkísérletei a stúdió vigyázó szemeitől tartván nem merészkedtek meredek terepre, mondhatni geek-konform játszóterekként szolgáltak eszképista képzeletünk számára.

A sebezhetetlen varázsa valahogy úgy kétoldalú, ahogyan a rétes sül meg a sütőben. A teteje ropogós, átsült, ínycsiklandó, az alja viszont néhol odaégett. Összességében finom, a tetején átszaladó villa azonban megakad az alján, nehezen lehet elvágni. Misztikumra kiéhezve egyből megnyert magának az előzetes, Bruce Willis és Samuel L. "Bakker" Jackson neve pedig mint a légypapír, úgy tapasztott a premier dátumához. Soha semmi ellenvetésem nem volt a lassan, türelemmel elmesélt történetekkel kapcsolatban, ezért aztán nem is unatkoztam rajta. Belegondolva, azért megértem, miért nem bírja végigülni a többség, de ez nyilván nem az ő hibájuk, a rendszer műveli ezt a jobb sorsra érdemes elmékkel, akció akció hátán, aztán nincs mit csodálkozni egy lassabb sodrású mű bukásán. Tény, hogy a filmet nem a feszes tempója és bonyolult történetszövése miatt emlegettük fel olykor-olykor egy füstös kocsma félhomályos szegletén, és ma sem emiatt szeretjük.

Képregényeken felnőve, akármennyire is szertefoszlott az a bizonyos gyermeki, vak bizalom a száraz világot megtöltő titkos varázzsal kapcsolatban, ilyen mű láttán lobban be újra a szikra. (És ezért szól hozzám minden másnál ékesebben az urbánus fantasztikum.) A David Dunnt játszó Willis számára csupán ez a sivár világ létezik, és ez mély melankóliával tölti el, hiszen valaha érezte azt a bizonyos pluszt. Egykedvű napjaiba megromló házassága hoz változatosságot, na meg egy orbitális vonatszerencsétlenség, amit egyedül ő él túl. Hamarosan egy idegen felbukkanása zaklatja fel tökéletesen monoton életét, aki nem kevesebbet állít, minthogy David teste sebezhetetlen, törhetetlen, sérthetetlen (nem feltétlenül ebben a sorrendben). A bottal közlekedő feketebőrű Elijah Price az ő szöges ellentétének tűnik: csontjai oly könnyen törnek, akár a térfogatnövelőtől duzzadó szezámmagos óriásropi, gyermekkorában tehát éleslátóan csúfolták a többiek Porcelánnak. Elijah megrögzött képregénymániás, elnézést, szakmailag elismert, nagy tudású képregénygyűjtő, így kapásból az emberfeletti képességekkel von párhuzamot, mintha mi sem lenne természetesebb. A férfi meggyőződését hitetlenkedve, ám halvány reménnyel szemlélő David kénytelen a közöny betonburkából kitörni. Élete új irányt vesz, lassan, nagyon lassan körvonalazódni kezd az igazság.

A film ezen a vonalon nagyot teljesít. Remekül működik a szürke valóságunkba beszivárgó játékos képzelet, és az általa okozott automatikus felnőtti ellenállás közti párharc. A képregényekből vett elég egyértelmű analógiák hétköznapok penészével bevont jelenetekben teljesednek ki, szinte észrevétlenül. Mítoszok és mondák alapvetései nyernek teret a modern képregények lapjain keresztül, amik így sikeresen törnek be a film valóságába – azon keresztül pedig a mi valóságunkba. A két központi karakter útkeresése, eszmélése, életük értelmének meglelése irigylésre méltó, mind a jelenséget, mind kvázi egyszerűségét tekintve. A varázs ezen a szinten hibátlanul működik – az alja azonban kicsit odaégett.

A shyamalani apránként kibontós mesélési technika a Hatodik érzékben remekül működött, nagyszerű párhuzamként érzékeltetve a pszichológus munkáját a kisfiúval. A sebezhetetlenben elfért volna az egyre ütemesebb tempót diktáló sebesség, hiszen David lelkivilága csak a film elején olyan kínosan lassú, később, a történtek hatására láthatóan felpezsdül. Emellett sután kezeli a férfi családi viszonyait, amíg az ő haladása folyamatos, addig a felesége és a fia menetrendszerű állomásonként kapcsolódik be. A Hatodik érzék folytonos feszültsége mintha vissza akarna köszönni ebben a filmben is, teljesen feleslegesen. Egészében nézve fogyasztható így is, bár talán az alján fellelhető kevéske korom nélkül hibátlan lett volna. Egyébként az egyik WTF-élményem A sebezhetetlenhez fűződik: már javában a moziban dolgoztam, amikor ezt a filmet adtuk, és volt egy betelefonálónk, aki feldúlt hangon követelte vissza a mozijegy árát. Mint kiderült, Bruce Willis neve vonzotta be a moziterembe, de az alkotás durván nem jött be neki, és álmatlan éjszakái voltak az ablakon kidobott pénz miatt. Így, gondolta, biztos van a mozifilmekre is pénz-visszafizetési garancia, bepróbálkozott. Nagyon sok türelmembe és időmbe került elmagyarázni neki a tényállást, miszerint végigülte a filmet, úgyhogy innentől nincs miről beszélni.

Az illető biztosan nem olvassa a Geekzet, így nem ismerhet magára, de aki hasonlóan érez vele, az nem fog egyetérteni velem: A sebezhetetlen egy tökjó film, annak ellenére, hogy kicsit túl komolyan veszi magát. A borongós, melankolikus hangulata csillagos ötös, Jackson megint nagykirály, a képregényes téma pedig dicséretes. Aki nem látta volna, pótolja!