Jóleső érzés, ha Kapitalizmus Kapitány hálás geek-minionjainak golyóit masszírozza egy-egy imádott univerzumot bővítő művel, márpedig a Deus Ex játék világa, maroknyi kiváltságos másikkal, mindenképp a figyelemre-rajongásra érdemesek közé tartozik. A cyberpunk politikai cinizmusa, az önmérsékletre képtelen nyugati civilizációk várható "luxushab-a-lepusztultságon" hangulata, a technokrata übermenschek több ezer éve mitizált határokat áttörő puzzle-teste, egyszóval az összes fontos toposz mind megvan benne, és mellé a valószerűséget növelő töméntelen szubtext, mellékküldetés. Sikerének titka nem utolsósorban a többféle, igencsak különböző lehetséges játékstílus sugallata is: ami elérhető, ami megúszható, ami a másik fölé helyezhet minket, azt az embereket akarni és birtokolni fogják. ("If you know about the Game, you are playing the Game", ahogy a mindfucker graffitibölcsesség mondja.)

Ám akármilyen jó érzés az efféle visszalátogatási lehetőség egy ismert univerzumba, a videojátékokból lett regények minimum gyanúsak, nívójuk gyakorta csak a legkisebb igényszintű fanboyokat elégíti ki, és vélhetően őket is csak a következő játszható epizód megjelenéséig.

Amiért az Ikarosz-hatás mégis felkeltette a figyelmemet, az egyrészt a játék történetének összetettsége és ezzel összefüggésben az utalások, fellelhető szövegek szokványosnál magasabb mértékű igényessége, irodalmisága (egyébként a játéknak köszönhetem az azóta nagy kedvencemmé vált Az ember, aki csütörtök volt könyvtippet), másrészt pedig Warren Spector közreműködése (akár komoly volt - gondoltam előre -, akár csak egy capuccinonyi beszélgetés a borítószöveg-kedvéért). Habár a harmadik epizód nem ért fel számomra a nagy őshöz, a jelenlegi kínálatból így is kimagasló igényességű játékélményt nyújtott, mely a gép elől felállva is képes volt velem maradni, töprengésre, sőt tépelődésre késztetni.

A regény sztorija, bár szépen illeszkedik a Human Revolution történetébe és annak szereplői közül is sokat felvonultat (például az összes, harcban Adam Jensen által legyőzött főellenséget), nem válik erőltetetté, sikerül egy részben független főszál köré felfűzni az ismerős helyszíneket, karaktereket. Hősei esendők: az ex-zsoldos céges katona, aki tudja, nem teheti meg, hogy megkérdőjelezze parancsait, mégis rákényszerül, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülve, vagy a magasabb cél érdekében feláldozott amerikai titkosszolgálati ügynök, aki a saját szakállára kezd nyomozni (és mellesleg fiatal, csinos nő). Igaz ugyan, hogy sorsukat többé-kevésbé borítékolni lehet, indítékaik nem túl bonyolultak, gesztusaik direktek és könnyen belátható, néhol sablonos helyzetekbe sodorják őket - de hát egy efféle könyv mégiscsak elsősorban egy fiatal gamer közönséget céloz meg.

Ami azonban a kellemes ponyvaregény-élménnyel és a helyenként szemöldökráncolásra késztető egyszerű, buta megoldásokkal szemben meglepetést okozott az Ikarosz-hatásban, az az volt, hogy (a borító ígéreteivel és a játék alapján várhatóakkal szemben) fő témájául nem a Human Revolution központi problémáját választja - jelesül: meddig, milyen személyes áldozatok és növekvő társadalmi ellentétek árán tudjuk géppé változtatni testünket, elválasztható-e ettől tudatunk és így tovább -, hanem egy másikat, nem kevésbé cyberpunkosat, nem kevésbé izgalmasat. Így szól: egy olyan világban, ahol a profitorientált, történelmi hagyatékokkal, vallások és tradíciók által az államoknál sokkal kevésbé megkötött nagyvállalatok válnak a legfontosabb gazdasági és politikai tényezővé, milyen és kik által meghúzott határok mentén tudjuk kijelölni új életterünket? Több ezer év alatt kialakult világ-óramű pattogzik szét e kérdések mentén jelenleg, a MI életünkben, és a problémák sokkal égetőbbek, aktuálisabbak, mint az, hogy beszarik-e majd egy vagány halálugrás közben milliomos-csemeték és elit kommandósok kiberlandolókája vagy hogy tényleg elvárják majd céges állásinterjún az éjjellátást.

Warren Spector hatása volt ez, vagy sem, esetleg csak én láttam bele ennyire hangsúlyosnak - ezért érdemes volt.