A popkultúra egyik rákfenéje, hogy legalábbis a világ nyugati féltekén többnyire úgy emlékeznek Akira Kurosawa 1958-as remekére, mint a filmre, ami az egyik legnagyobb inspiráció volt George Lucas számára az első Star Wars megírásakor, mind tartalmilag, mind formailag. Ez persze lehetne hízelgő dolog is, hisz mindkét mű kitörölhetetlenül és jogosan része a filmtörténelemnek, de a Rejtett erőd azért jóval többet érdemel annál, hogy a filmesztéták körét leszámítva csupán egy érdekes lábjegyzet legyen az említett űroperához.

Kurosawa a mestere volt annak, hogy a szerzői és a mainstream film jellemzőit úgy mossa össze, hogy mindkét tábor hívei elégedetten álljanak fel a játékidő elteltével. Elég csak leghíresebb művére, A hét szamurájra gondolni, ami egy grandiózus akciókalandot súlyosbít a társadalomról, az osztálykülönbségekről, a korszakról, a morális értékekről megosztott gondolatokkal. Nála az említett két kategória egyszerűen értelmét vesztette. A műfajiságba nem félt magvas tartalmat vinni, a „művészetet” pedig nem felhígította, hanem megtámogatta a szórakoztatás eszközeivel.

A Rejtett erőd azonban, noha nem teljesen nélkülözi az író-rendező társadalomtudatos hozzáállását, kissé kakukktojás, lévén Kurosawa egyik legegyszerűbb filmje, ami tényleg „csak” annyi, amennyinek látszik: egy izgalmas, látványos kaland. Ráadásul egész életművének legkedélyesebb, legvidámabb darabja, meseszerű sztorielemekkel, kinccsel, hercegnővel, és jó, nemes emberekkel, akik végül mind elnyerik méltó jutalmukat. Sőt, még azok is, akik se nem jók, se nem nemesek. És itt jön a csavar.

Kurosawa fog egy történetet, amiben a feudális Japán háborúktól megtépázott vidékén egy hercegnő és tábornoka inkognitóban igyekszik aranyukkal a határ felé, a biztonságba, miközben egy egész ellenséges hadsereg keresi őket – és ezt a történetet két civakodó, becstelen, kapzsi, koszos paraszt szemszögéből meséli el, akik véletlenül verődnek a menekülők mellé, és normál esetben legfeljebb sokadrangú komikus mellékzöngék lehetnének. Egyfajta variáció a Stan és Pan-ra A Sierra Madre kincse kontextusában, némi John Ford-beütéssel (illetve a Kurosawától már megszokott Noh színházi elemekkel), ez pedig markánsan megkülönbözteti a kor egyéb csambaráitól.

A két paraszt, Tahei és Matashichi a történelem viharai által ide-oda dobált szerencsétlenek, akiket folyton elfognak, dolgoztatnak, kihasználnak, de feléjük érzett szimpátiánkat gyakran kikezdi pitiáner, acsarkodó mivoltuk, főleg, hogy az folyamatosan éles kontrasztban áll a többi szereplő hősiességével, lojalitásával és bátorságával. Kurosawa azonban erős komikus felhangokkal ábrázolja a parasztokat, vagyis az emberi természet sötét oldala nem drámát, hanem kacagást, elnéző mosolygást, buksisimogatást és „szegények nem tehetnek róla” attitűdöt szül. Az alattomosság és az önzés nagyjából a banánhéjon elcsúszás ekvivalensévé válik.

Így Fred C. Dobbsszal ellentétben Tahei és Matashichi számára a megváltás is lehetséges: miután a hercegnő és a tábornok annak ellenére megjutalmazzák őket a kalandjaik végén, hogy pontosan tudják, kizárólag önös érdekből, kapzsiságból hajtva tartottak velük, és „segítettek” nekik, a duó mosolyogva sétál el a palotából, és immár egyikük sem saját magának akarja a teljes jutalmat, hanem – először téve tanúbizonyságot önzetlenségről – a másiknak. A rendező hite az emberekben folyamatosan dőlt meg az évek előrehaladtával, de a Rejtett erődben még visszatért pályafutása korábbi éveinek optimistább szemléletéhez.

Kurosawa azért persze játszik kicsit a moralitással és a miliővel is. Tahei és Mataschichi már önmagukban is egyfajta kritikái a társadalomnak, annak tipikus képviselőiként, de mint minden rendszer, ez a feudális is a fejétől bűzlik: ahol egy tinédzser lánynak, csak mert történetesen hercegnőnek született, rettenetes terhet és felelősséget kell cipelnie a vállán, és ahol az uralkodóhoz való vakhűség jegyében a legközelebbi vérrokon is gondolkodás és megbánás nélkül feláldozható, és feláldozandó, ott nyilván nincs minden rendben. De ezek ezúttal inkább csak a karakterek érzelmi világát mélyítik, mint a kor- és társadalomrajzot/kritikát.

A Rejtett erődöt lendületes kalandnarratívája viszi előre, amit Kurosawa nagyszerű vizuális fogásokkal tölt ki – ez volt az első szélesvásznú filmje, és azonnal felismerte a Japánban épp akkor elterjedt formátum lehetőségeit. Kompozíciói lehengerlőek, kezdve rögtön a felütéstől, amiben egyetlen beállításból mutatja a főszereplők szánalmas acsarkodását, majd megdöbbenésüket és ijedelmüket valamitől, ami képen kívül történik, végül pedig egy űzött vadként hajtott katona felbukkanását. A börtönből való későbbi menekülés lépcsős tömegjelenete a Patyomkin páncélos legendás szekvenciájával vetekszik, a Kurosawa-állandó Toshiro Mifune (a tábornok) lovasrohama olyan vad intenzitású, olyan elemi erejű, amilyenhez hasonlót keveset láthattak az akkori nézők (sőt, megkockáztatom, a maiak is – gyönyörűen felvett és vágott jelenet), a tűzfesztivál képei a kántáló sokasággal pedig már-már hipnotikusak.

Kurosawának bevált a kalandos, eposzi történet és annak komikus felhangja, a Rejtett erőd ugyanis addigi legnagyobb sikere lett (bár csak három év kellett neki, hogy ezt megfejelje A testőrrel), a következő évben a rendezői díjat is elhozta Berlinből, és máig a műfaj egyik csúcsteljesítményének számít.