Avenging Spider-Man #18

Történet: Christopher Yost
Rajz: Marco Checchetto
Marvel Comics

Bár ennek a sorozatnak már kijött egy újabb része is, erről mindenképpen meg akartam emlékezni, mert nagyszerű példája annak, hogy mit tud kezdeni egy jó író (Yost általában – nem mindig, de általában – ebbe a kategóriába esik) egy szokatlan alapötlettel. Merthogy az meglehetősen szokatlan, hogy Pókember testében jelenleg, az Amazing Spider-Man 700 óta Doctor Octopus lakik. És az ennek közvetlen hatásairól szóló, szenzációsan jó Superior Spider-Man mellett az efféle képregények miatt bízom benne, hogy ez az új status quo még hosszú ideig fennmarad. Az Avenging SM 18-ban egy Doctor Octopus/Thor team upot élvezhetünk, ami a tavalyi The Ends of the Earth folytatása, utózöngéje – abban Thor Föld körüli pályára lőtte az élő elektromosságot, Electrót, aki most visszatér, és minden áron bosszút akar állni a mennydörgés istenén. Az sem érdekli, ha közben ő maga is otthagyja a fogát – az sem, ha egész New York is. A comic lényege persze nem annyira maga a csata, hanem az abba belépő Pókember és Thor interakciója. Dock Ock jelenlegi státuszának nagy előnye, hogy az írók olyan szituációkkal zsonglőrködhetnek, amilyenek minden más esetben elképzelhetetlenek lennének. Yost tökéletesen írja Ockot, az alapvetően jót akaró, de arrogáns, egoista, megalomán antihőst, aki olyasvalakivel kénytelen együtt dolgozni, aki még nála is arrogánsabbnak tűnik: Thor röhögve söpri le magáról az Electro jelentette fenyegetést, legalábbis amíg az az A.I.M. machinációinak hála szert nem tesz akkora hatalomra, amivel elpusztíthatná. És ügyesen játssza ki Ock szemszögét, ahogy felháborodik Thor arroganciáján, aztán döbbenten áll gyakorlatias hősiessége előtt, és végül egyfajta fura tisztelettel – már amennyire ő egyáltalán képes ilyesmire – kénytelen viseltetni iránta. Egyébként az akciók is lendületesek, Checchetto képei meg szépek, de ezt a képregényt a tökéletes karakterdinamika viszi el. A pókbőrbe bújt Ockot még sok Marvel-hőssel össze lehetne hozni, az efféle inkonvencionális interakciókban rengeteg a potenciál.
(Rusznyák Csaba)

Guardians of the Galaxy #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Steve McNiven
Marvel Comics

Ahogy folyamatosan érkeznek a hírek a Guardians of the Galaxy mozifilm előkészületeiről, az új sorozatra sokkal nagyobb reflektorfény jut, mint az előzőre – de ez persze azért is van így, mert Brian Michael Bendis írja, és mert a népszerűsége csúcsán lévő Vasembert is belepasszírozták a gárdába. Ehhez képest egyelőre nem tudok különösebben örülni ennek a képregénynek. Volt egy nulladik (pontosabban: 0.1) szám, ami nagyon szépen, hatásosan, izgalmasan, érdekesen, szóval JÓL mesélte el Peter Quill (Star-Lord), a Guardians vezetőjének eredettörténetét, de ez az első szám visszalépés. Van egy dialógus Quill és az apja között, aki egy csillagközi birodalom ura, aztán egy kis akció, aztán egy nem túl érdekes cliffhanger (hűha, idegenek megtámadják a Földet, hűűűűhaaaaa!), és kész. A dialógus, amiből kiderül, hogy Quill papa hozott egy törvényt, miszerint senki nem baszakodhat a kék bolygóval (amivel persze akarva (?) – akaratlanul (?) is céltáblát fest rá), csak nyomokban emlékeztet az egyébként bazijól író Bendis stílusára, ráadásul az apa-fiú kapcsolat is zavaros kissé. Harag és bizalmatlanság van köztük, aztán minden átmenet nélkül mégis jót mosolyognak együtt egy Gamorrával kapcsolatos poénon (a pillanat, amikor egy jópofa viccért beáldozzák a karakterviszonyokat). Aztán belép az űrben, a Földtől ki tudja, hány százezer/millió kilométerre egy szál páncélban kalandozó Vasember (szóval a kesztyűibe/csizmáiba épített hajtóművek már gyors bolygóközi utazásra is képesek?), hogy a Guardians tagjaival együtt szétrúgja a badoon seggét egy lapos, kissé zavaros szerkezetű (bár szépen rajzolt) akciójelenetben. Ennél egy kicsit keményebben kell gyúrnia Bendisnek, hogy elérje, vagy akár csak megközelítse a 2010-ben véget ért Abnett/Lanning-féle GotG színvonalát.
(Rusznyák Csaba)


Nova #3

Történet: Jeph Loeb
Rajz: Ed McGuinnes
Marvel Comics

Uramirgalmazz, egy Jeph Loeb képregény! Loeb kicsit olyan, mint Spielberg, régen nagyon jó volt, de az utóbbi években már csak blamálja magát – legutóbb a Wolverine rajongóit szomorította (már megint), most meg a Marvel egyébként sem túl izmosan újraindított (ld. fent) űrrészlegébe is belekontárkodik. És nem, a „belekontárkodik” szó nem túlzás. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha bárki is agresszív, pszichopata, humortalan, karót nyelt seggfejként ábrázolta volna Rocket Raccoont (aki, ha jól, de ha akár csak normálisan írják, az abszolút kedvencem az egész űrbagázsból – személyes vendetta on). A sztori annyi, hogy Nova (Richard Rider) halála után az univerzum védelme egy tinédszer fiúra, Sam Alexanderre marad (Loeb őt saját, rákban 2005-ben elhunyt fia után nevezte el), akinek apja a Nova Corps egy elit alakulatának tagja volt. Mert természetesen csak ő tudja megmenteni a Földet a chitauri jelentette fenyegetéstől (a skrullszerű idegenek először az Ultimatesben jelentek meg, aztán a Bosszúállók mozifilmben, és most annak sikere után muszáj őket bevetni a mainstream univerzumban is), bár hogy mégis miért, az még három rész után sem derül ki. Sok a duma, a pózolás, kevés a sztori, nullák a karakterek, de azért egy Figyelő megjelenik, hogy tudjuk, hűdenagyonfontos dolgok fognak történni (anélkül amúgy tényleg nem tudnánk, mert amilyen hanyagul megírt az egész, semminek nem érezni a súlyát). Teljesen Még a rajzokról sem tudok jót mondani, mert McGuinnes stílusa borzalmasan unalmas nekem – oké, ez legyen az én problémám, de az, ahogy a Figyelőt ábrázolja, talán nem csak szubjektíve botrányos.
(Rusznyák Csaba)

The Private Eye #1

Történet: Brian K. Vaughn
Rajz: Marcos Martin
Panel Syndicate 

Remélhetőleg Brian K. Vaughn-t már nem kell bemutatnunk a Geekz olvasóinak (na jó, emlékeztetőül pár nagyszerű munkája: Saga, Y: The The Last Man, Pride of Bagdad, Ex Machina, Runaways, The Escapists, valamint olyan neves sorozatokba is bedolgozott, mint a sokakat megosztó Lost vagy a most készülő Under the Dome), most pedig az egyik általam már igen kedvelt rajzolóval, Marcos Martinnal (In Memory of Marla Jameson, valaki?) fogott össze, hogy egy exkluzívan csak digitális formában megjelenő képregényt dobjon össze, amolyan mellékprojektként. A The Private Eye tíz 32 oldalas installációbanjelenik meg a ransom model-hez hasonlító formában, vagyis minden olvasó annyit fizet az adott szám letöltéséért, amennyit csak jónak lát, vagyis akár egy fillért sem. A csapda ebben az, hogy ha túl sokan akarnak ingyen képregényhez jutni, a szerzőpáros sosem fogja elkészíteni a következő számot, lévén nem éri meg nekik a beléfektetett energia. Nem kell megijedni, világosan az értésünkre adják, hogy egy 1 dolláros vételárral tökéletesen megelégednek, ami elég jutányos ezért a nagyszerű neo-noirért: a sztori 2067-ben játszódik, ahol a privátszféra a legnagyobb kincs, ugyanis valamikor a 21. század elején a Felhő egyszerűen felrobbant. Senki sem tudja, hogy mi történt, terrortámadás vagy Isten büntetése, de negyven napon keresztül ömlött ki a kibertérbe a világ minden mocskos kis titka, ami valaha bármilyen formában meg lett osztva az interneten: kitöröltnek hitt fényképek, üzenetek, biztonságban tudott információk és adatbázisok. Családok, vállalatok, országok omlottak össze és hulltak a káoszba. A romokból egy olyan társadalom nőtt ki, amelyben nem létezik internet, a privátszféra szentsége könyörtelen törvényekkel van körülbarikádozva és mindenki titkos identitással rendelkezik. Ebben a paranoiával átitatott világban a paparazzik klasszikus magándetektívekként tevékenykednek, megbízásaik elsősorban arra irányulnak, hogy kiderítsék valaki lakhelyét, személyazonosságát, elérhetőségét, bármit, ami publikusan nem elérhető. Vaughn könnyedén, erőlködés nélkül meséli ezt el nekünk Patrick Immelmann paparazzi karakterén keresztül, akit természetesen utolér a noir filmek végzetes megbízása egy tigris holomaszkot viselő femme fatale képében, aki saját magáról és múltjáról szeretne mindent megtudni. Legnagyobb megelégedésünkre nem a csontig rágott amnéziát kapjuk ennek okaként, hanem a megbízó azt szeretné kideríteni, vajon elég jól eltüntetett-e maga után minden nyomot, hogy még egy képzett információvadász se tudja előásni. Az ügy természetesen szinte az elfogadása után azonnal félresiklik, a mi legnagyobb örömünkre. A képi világ gyönyörű, ráadásul a médium természete miatt szélesvásznú, Martin a legjobb formáját hozza, a színezés pedig Muntsa Vicente-nek köszönhetően tökéletesen kiegészíti a furcsa antiutópiát. Ugorjatok el a Panel Syndicate oldalára, mert egy dolcsit (vagy akár többet is) mindenképp megér.
(Nagy Krisztián)

Swamp Thing #19

Történet: Charles Soule
Rajz: Kano
DC Comics

Az alig ismert Charles Soule meglepően könnyen kigyógyított a szomorúságomból, amit azért éreztem, mert a 18. számmal, a Rotworld sztori lezárásával Scott Snyder kiszállt a Swamp Thingből. Márpedig a Rotworld után úgy éreztem, ezzel el is készült a 2000-es évek definitív Swamp Thing története, ehhez már nem sokat lehet hozzátenni – pedig dehogynem! Snyder egy konkrét, rettenetes ellenséget állított szembe a hősével, és minden döntését, jellemvonását, gondolatát annak megfelelően határozta meg. Ez azt is jelenti, hogy a karakterben lévő rengeteg, egyéb potenciál kihasználatlan maradt. És Soule rögtön a nyitányban lecsapja az első magas labdát: mit csinál a főhős egy normális napon, mivel tölti az idejét, mi a feladata, és hogyan hajtja azt végre – sőt, még egy csinos morális dilemmát is felvet. Bevezeti az olvasót Swamp Thing képességeinek egy új aspektusába (utazás a Zöldön át, növények között), majd katapultálja őt Metropolisba, ahol összefut a Madárijesztővel – majd pedig beexponálódik Superman is. Ugyan a tipikus szuperhősök/szupergonoszok világát jó lenne viszonylag távol tartani ettől a sorozattól, még ha nyilván ugyanabban az unverzumban játszódik is mind, de Soule egyelőre jól kufárkodik az egymástól különböző stíluselemekkel. Jól ír, érdekes a sztorija, van ereje a főhős narrációjának is, és Kano rajzai is rendben vannak, ha nem is kiemelkedők – de azért hozzá kell tennem, hogy Yanick Paquette kevésbé „tömör”, „növényesebb” , zöldebb Swamp Thingje jobban festett.
(Rusznyák Csaba)


Thanos Rising #1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Simone Bianchi
Marvel Comics

Ha már belekezdtem, nem állok meg, végigekézem az egész marveles űrrészleget. Mert megérdemli. Ezt itt nagyon lelkesen harangozták be, elvégre annak a bazinagy gonosztevőnek az eredettörténetét meséli el, aki mindig is a kiadó egyik legnagyobb kozmikus mumusa volt, és aki várhatóan a Bosszúállók 2-ben és a Guardians of the Galaxy mozifilmben is felbukkan majd. Igyekeztem pozitívan hozzáállni a képregényhez, elvégre Jason Aaron írja, aki valami eszméletlenül zseniális tud lenni, ha kicsit megerőlteti magát. Most nem tette – de eleve, már a koncepció elkúrt. Eredettörténet egy nagy, kozmikus rosszfiúhoz? Könyörgöm, minek? Thanos, az őrült titán egy abszolútum, a pusztítás megtestesítője, aki szerelmes magába a Halálba, és nem, ez nem metafora (ennek szólt a Bosszúállók stáblista utáni jelenetének záró mosolya is, amit persze csak a rajongók értettek). Kinek a hülye ötlete az, hogy egy ilyen karaktert picsogó melodrámával vissza kell vezetni egy nehéz gyermekkorra, kiközösítésre, nem elegendő szülői szeretetre és hasonló dögunalmas sablonmarhaságokra? És a cliffhanger, amiben a kis Thanos („kis Thanos”, istenem, hogy ilyet le kellett írnom…) vad dühvel kaszabolja késével azokat a szaros kis földalatti gyíkokat, mert korábban megzabálták néhány osztálytársát… katasztrófa. Ez itt mítoszgyalázás dögivel, és Aarontól nagyon nem vártam volna ilyesmit. Bianchi képei nem rosszak, élvezni fogják azok, akik szeretik a stílusát, ráadásul az utóbbi időben visszafogta a teljesen elborult, öncélú panelszerkezet-agyrémeit, amikkel pl. az Astonishing X-Men idejében riogatott, szóval a látványvilágra legalább nem lehet komolyabb panasz. Hogy ez kit mennyire vígasztal, az mindenkinek a maga dolga. Részemről kukázom ezt a sorozatot.
(Rusznyák Csaba)


Time Warp V2 #1

Történet: Damon Lindelof, Gail Simone, Peter Milligan, Dan Abnett és mások
Rajz: Jeff Lemire, Tom Fowler, Andy Macdonald, Matt Kindt és mások
Vertigo 

Az antológiák sorsa az USA-ban (a brit szigetországgal ellentétben, lásd 2000 AD) mindig mostoha volt (a Heavy Metal egy igen különleges kivétel számos szempontból), de szerencsére mind a Marvel (Strange Tales II), mind a Dark Horse (Dark Horse Presents, Book of ... sorozat) előhozakodott időnként egy-egy kiváló válogatással. Ezúttal a DC Vertigo imprintje örvendeztetett meg minket egy időutazás témája köré épülő kiadvánnyal, benne kilenc rövid történettel. Már az első közülük, melyet Damon Lindelof írt, egy minden oldalról tökéletesre csiszolt gyémánt és már önmagában megéri a kötet beszerzését. Rip Hunter, a DC időutazó extraordinaire-jének utolsó(?) kalandja szerint a világ legkúlabb halálneme, ha az embert egy dinoszaurusz eszi meg, ezt pedig egy olyan remekbe szabott időhurokkal nyugtázza, hogy még Booster Gold is belesárgul az irigységbe. Gail Simone történetének cukrásza olyan édességeket készít, mellyel életed legszebb tíz percét élheted át újra és újra, ám vendégeit és üzletét egy pszichopata bűnöző fenyegeti, aki azt akarja végtelenítve újraélni, amint kiloccsantja a volt neje agyát. A terve elég rosszul sül el, újfent egy időhuroknak köszönhetően. Dan Abnett időfenntartói mindig ugyanazt a gyilkosságot kell megakadályozzák, mivel a távoli jövőben bárki hozzáférhet egy időugró felszereléshez és fejébe veheti a világtörténelem korrigálásának jogát. Vannak kollégáik, akik arról tesznek, hogy JFK-t minden idősíkban lelőjék, nekik azonban ennél groteszkebb feladat jutott. De hát sopánkodásra nincs idő, amikor riasztás van. Ezeken felül találunk még a kötetben sztorikat szellemeket áruba bocsátó cégekről, egy gyerekes versengésről két zseniális tudós között, arról, hogy milyen árat kell fizetni egy Második Világháború nélküli, békés világért, mi is az a Benedek Átvitel és le lehet-e redukálni egy milliók által követett párbajra egy világok közötti összecsapást. Az egyetlen, beavatottak számára nem érthető sztori a Dead Boy Detectives, ami egyrészt eléggé kilóg a többi közül a misztikus-mágikus témájával, másrészt egy másik antológiából érkező történet folytatása. Ettől az egy malőrtől eltekintve úgy érzem, hogy nem csak az időutazós, csattanós pár perceseket kedvelők találják meg benne a számításukat, hanem azok is akik, nem ódzkodnak nagyon az eltérő stílusú rajzolóktól színes és érdekes antológiáktól.
(Nagy Krisztián)

The Walking Dead #109

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adler
Image Comics

Még a 108. részt olvasva döntöttem el, hogy megint muszáj lesz írnom a The Walking Deadről, annak ellenére, hogy az utóbbi időben igyekeztem olyan címekről beszámolni, amikről korábban kevesebb szó esett. De ez a Robert Kirkman elképesztő egy állat, mindig előrukkol valamivel, amire nem számítasz. Jelen esetben: Ezekiel király. Egy nagydarab, fekete, rasztahajú fickó, aki láncra kötött tigrissel az oldalán lépked saját posztapokaliptikus királyságában. Még jogara is van. Ez pedig az a fajta bizarr, valóságnál nagyobb (de legalábbis furcsább) karakter, amihez hasonlókat Kirkman a kezdettől fogva igyekezett távol tartani a realizmusba, emberi drámába betonozott sorozatától. Persze, egy kivétellel: Michonne, aki láncra vert zombikkal, katanát lóbálva bukkant fel annak idején. Ezekiel csak hozzá mérhető: batárnagy túlzás, csupa coolságra, geekségre való törekvés, döbbenetesen kilóg a zombik által körülvéve is természetesnek, egyszerűnek, hétköznapinak ható figurák sorából. De túl azon, hogy a széria valószínűleg eleve elbírna hébe-hóba egy-egy efféle anomáliát, pont Michonne rá a példa, hogy Kirkman valószínűleg Ezekielt is lerángatja majd a földre: aki még emlékszik rá, hogy lett Michonne igazi, hús-vér karakter a cool zombiirtóból, az tudja, miről beszélek (ráadásul pont most kapott ő is egy visszafogottságában is fantasztikus, emberi pillanatot). A sztori egyébként továbbra is a környék túlélő közösségeit rettegésben tartó zsarnok, Negan, és az ellene Rickék által tervezett háború körül forog. A 19. rész egyfajta csendes toborzásról szól (óvatosan kell összeszedni a Negan elleni kis sereget, nehogy elterjedjen a hír, és tudomást szerezzen róla), ami persze a kelleténél kevésbé csendesre sikeredik. Mindenesetre szép számmal gyűlnek az új izgalmas karakterek (Jesus, Ezekiel, Dwight) a következő nagy leszámoláshoz. 109 rész, és a The Walking Dead még mindig nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)