A sajtóban a Murder Inc. névre keresztelt alvilági szervezet az 1930-as években lényegében végiggyilkolászta fél Amerikát, a maffiától és egyéb bűnbandáktól kapott megbízások alapján (áldozataik számát a legóvatosabb becslések is 300-400-ra teszik, a merészebbek 1000 körüli számban gondolkodnak). A pénz ellenében, így látszólag motiváció nélkül végrehajtott gyilkosságok 1940-ben lepleződtek le, amikor egyik tagjukat elcsípte a rendőrség, és a villamosszék nem bizonyult neki elég szimpatikusnak ahhoz, hogy tartsa a száját. A Murder Inc. vezető tagjainak tárgyalása és elítélése által váltak először széles körben nyilvánossá az amerikai szervezett bűnözés méretei és metódusai, köztük a bérgyilkosság, és az olyan hozzá kapcsolódó kódnevek is, mint a „hit” és a „contract”.

Egy évtizeddel később a közvélemény érdeklődése a szervezett bűnözés iránt még mindig növekvőben volt (köszönhetően egy akkori szenátusi vizsgálatnak, ami újra elővette a Murder Inc.-et is), és ekkor készült el a fenti eseményeket alapul vevő, de összességében fiktív történetet elmesélő The Enforcer (1951), amiben Humprhey Bogart egymaga porolja le a villamosszéket az egész bandának.

Martin Ferguson ügyész (Bogart) győztes napra készül a nagy tárgyalás előestéjén: kezében a koronatanú, Rico, akinek segítségével gyerekjáték lesz halálos ítéletet kiharcolni a bérgyilkos-szervezet vezetőjének, Mendozának. Csakhogy ezt ők is tudják: Mendoza emberei készen állnak, hogy megakadályozzák a tanúskodást, Rico pedig egyre paranoiásabb, visszatáncolna, szökne, menekülne, mert bár már csak néhány órát kell túlélnie, ráadásul masszív rendőri védőőrizet alatt, sejti, hogy nem éri meg a hajnalt. És tényleg nem.

A The Enforcernek ez az első negyed órája a ’40-es, ’50-es évek noirjainak egyik legizgalmasabb, legnyomasztóbb felütése. Rico, azaz Ted de Corsia (A meztelen város gyilkosa) egy merő, remegő ideg, egy széthullott ember, aki valami hatalmas, meg nem mutatott, így még félelmetesebb erőtől retteg a szűk, klausztrofób, gyéren bevilágított szobákban. Mendoza maga is ott van az épületben bezárva, nem látjuk, nem halljuk őt, de jelenlétének súlya nyomja az egész jelenetet, és lassan megsemmisíti Ricót, aki bepillantva a cellába, szörnyülködve konstatálja, hogy egykori főnöke mosolyog. Rico megússza az ellene szervezett merényletet, de csak épphogy. Utolsó idegszála is elszakad, és Ferguson minden igyekezete ellenére sem tudja megmenteni önmagától.

Az ügyész ott áll letolt gatyával: tanúja belehalt saját ostobaságába, a tárgyalásig csak órák vannak hátra, és a vád úgy dől majd össze, mint egy kártyavár földrengés idején. Ferguson és Nelson rendőrkapitány letörve, kimerülve, utolsó szalmaszálba kapaszkodva állnak neki, hogy még egyszer, utoljára végigmenjenek az egész ügyön az éjszaka közepén, hátha találnak valamit, aminek segítségével tanú nélkül is megsüttethetik Mendozát. Ahogy kutakodnak az aktáik közt, flashbackekben jelenik meg előttünk az eredeti, Mendoza letartóztatáshoz vezető nyomozás folyamata.

Az említett nyitány a lehető legmarkánsabban viseli magán a film noir tematikus és vizuális jegyeit, és bár ezek később némileg háttérbe szorulnak a nyomozás ábrázolásának javára (játékideje nagy részében a The Enforcer egy tipikus „police procedural” film), el nem tűnnek soha. Végigkísérve Ferguson és a rendőrség kutatását egy furcsa gyilkosság után, aminek elkövetője a rendőrségen feladja, majd a cellájában felköti magát, a flashbackbe ágyazott flashbackekben ismerjük meg az alvilág működését, ahogy sötét, hátsó szobákban bonyolítják ügyeiket, és ahogy vidéki rejtekhelyükön, a törvény elől bujkálva számolnak le egymással, miután nem elfogy a bizalom köztük, hanem a körülmények világossá teszik, hogy soha nem is volt meg.

A The Enforcer (az első nagy stúdiófilm, ami az egész országot behálózó szervezett bűnözéssel foglalkozott) korszakának egyik legkeményebb, leginkább illúziók nélküli filmje, ami a rendőrségi nyomozás realizmusát nagyszerűen vegyíti a kétes alakok és a megnyúló árnyékok noiros stilisztikájával – ahogy Bogart karaktere is a megfontolt, az intelligenciájával és a ravaszságával dolgozó törvényőr és az elszánt, merész, öklével és pisztolyával küzdő fenegyerek keveréke.

A filmet eredetileg Bretaigne Windust rendezte volna (a stáblistán egyedül az ő neve szerepel), valójában azonban viszonylag hamar komolyan megbetegedett, és a zsáner egyik prominens művelője, Raoul Walsh ugrott be a helyére, aki előzőleg épp pályafutása leghíresebb filmjét, a White Heatet forgatta le. Walsh nem volt hajlandó a nevét adni a filmhez, mert nem akarta elvenni Windusttól a befutás lehetőségét (amivel ettől függetlenül nem tudott élni). Viszont neki tulajdonítható a film nagyobbik része, és ez – különösen a feszültebb jeleneteken, amelyek mind az ő keze munkáját dicsérik – meg is látszik rajta. A finálé, amiben a rendőrök és a gyilkosok mind kétségbeesetten próbálják elsőként megtalálni azt az utolsó, a zsúfolt utcákon valahol gyanútlanul sétálgató, vásárolgató embert, aki villamosszékbe küldheti Mendozát, fantasztikus.