A Die Hard következő része lehetne egy crossover mondjuk a Pókemberrel. Vagy Tom és Jerryvel: John McClane-ből már úgyis rajzfilmfigura lett. Emlékezzünk egy kicsit arra, ahogy megviselve, vérezve, szenvedve vonszolta magát a Nakatomi toronyház üvegszilánkokkal borított padlóján. Emlékezzünk rá, mennyire emberi, mennyire esendő volt, olyan sebezhető, mint akcióhős előtte még soha. Emlékezzünk rá mi, mert az ötödik rész stábja, nyilvánvalóan Bruce-szal az élen, rohadtul elfelejtette.

McClane, aki egykor szerethető átlagember volt, itt már egy szuperhős, elnyűhetetlen, kinyírhatatlan, sebezhetetlen – ha fordul vele az autó vagy tizenötöt, csak kikászálódik a roncsból, sóhajt egyet a hátán fekve, és a következő snitten már sprintel. A munkát (rosszemberölés) meg úgy veszi fel, mint egy gyársori dolgozó – becsekkol, és csinálja, automata/terminator üzemmódban, mindenen és mindenkin gondolkodás nélkül átgázolva, no big deal. Annyi benne az emberi vonás, mint egy taxiórában.

Pedig még adtak mellé egy elhidegült kölyköt is (Jai Courtney), hogy a robbanások közt legyen egy kis apa-fiú dráma, de abban csak pont annyi az élet és az érzelmi töltés, mint egy darab kőben, vagyis mint Skip Woods író (Hitman) és John Moore rendező (Max Payne) munkáiban általában. A legkínosabb pillanatokban, a legklisésebb módon előadott családi dialógusoktól rogyadozó film morálja az lehet (amennyiben jól dekódoltam), hogy ha probléma van közted és a fiad közt, menjetek Moszkvába (helló, Budapest), és lőjetek szarrá mindent és mindenkit – pár füstösképű ruszki hullájánál jobban semmi nem ássa el a csatabárdot. Yippee-ki-yay, forgatóköny.

Ami amúgy annyira trehány, hogy pl. egy félmondatos magyarázatot nem köp oda a néző elé, hogy hogyan is találják meg a rosszfiúk a CIA titkos lakását. És ha már rosszfiúk, egyszerűen bűbájosak a velük kapcsolatos „csavarok”: mintha bárkit érdekelne, hogy a széria messze legsótlanabb gazemberei közül ki kit ver át, és kik maradnak, akiket majd az apa-fiú kommandónak kell összetakarítania.

Tekintve, hogy eredetileg egyik Die Hard-folytatás sem Die Hard-folytatásnak íródott, csak a Foxnál ráböktek egy többé-kevésbé kész szkriptre, hogy „akkor legyen ez McClane következő kalandja”, ironikus azt mondani, hogy ez a legkevésbé die hardos Die Hard. De könyörgöm, még a Justin Longgal megvert előző franchisegyilkos is többet megőrzött az eredeti szellemiségéből, mint ez a rettenetes zagyvalék, ami három borzalmas, értelmetlen és ostoba akciójelenetet a mocskosnagy büdös semmivel próbál összetartani.

A nyitó autóshajsza, amiben McClane valamiért üldöz egy páncélos kocsit, ami valamiért üldözi a fiát, aki valamiért menekül valakivel, még egyszerűen csak lapos és érdektelen (igen, „csak”), de a későbbi helikopteres lövöldözések már a legröhejesebb James Bond-mutatványok szintjén vannak – igen, nagy utat tett meg a Die Hard a Nakatomi toronyház óta. Már ha a kínok közt vonaglás és megdöglés nevezhető útnak.

Félreértés ne essék: bármilyen sokszor írtam is le, hogy „Die Hard”, ez nem Die Hard, és ez (nagyjából az egy darab vicces beszólásával) nem John McClane, és nem érdekel, hogy a stúdió úgy hívja, és nem érdekel, mi áll a plakátokon, és nem érdekel, milyen néven szólítják egymást a karakterek, és egyáltalán: nem érdekel. Ez egy megíratlan, megrendezetlen, tempó, stílus és kohézió nélküli gagyi tucatakciófilm. És a legkínosabb? Hogy még ezen a szinten is vállalhatatlan.